Most olvastam az egyik naplóban a generációkon át tovaörökített terhekről, melyek súlyától roskadozunk anélkül, hogy tudnánk róla. Visszük, visszük, cipeljük a batyut, ami nem is a mienk.
Néhány évvel ezelőtt egy családállításon én is ráláthattam négy generációval magam elé vagy mögé, ahol valami nagyon súlyos dolog történt egy gyermekkel. Valóban csak ráláthattam, csak annyit, hogy feküdt a földön magzati pózban valaki, amiről tudvalévő a családállításban, hogy halált jelent. Ennél többet nem kaphattam, s nem is akartunk, mert ugye, mint tudjuk, a szülő belenézhet - de bele nem szólhat - a gyermeke életébe, de a gyermek nem a szülőjébe. Mert ez így van jól...
No, és akkor én megértettem sok mindent, melyről talán már írtam is annak idején, - bár eddig még nem akadtam rá, és ha nem kerül elő, akkor megteszem, mert fontos.
Megértettem, az én jobb kezes édesanyám bal oldali melldaganatának, valamint ennek a sokszor hallott kijelentésének az okát: "Ti csak azért vagytok, mert apátok akart benneteket. Ha rajtam múlik, nem vagytok."
Egy ketrecbe zárt édesanya útravaló szép üzenete, egy szintén ketrecbe zárt édesanyától, aki egy szintén ketrecbe zárt lélek volt. A FÉL-ELEM ketrece volt az ő börtönük, mellyel szembenézni nehéz, de nagyon FEL-EMEL-Ő felADat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése