"Olyan régóta élek ezen a földön. Sose tagadtam le a hibáimat. Nem szeretem a tökéletes embereket. Megéri, hogy bura alatt élj, csak mert attól félsz, hogy megse...
besülsz? Van értelme lakat alá zárni a lelkedet, csak azért, nehogy kirabolja valaki? Éld az életet, ahogy neked tetszik. És amikor mélyre kerülsz, legyen bátorságod kimondani: Csak azért sem adom fel! Kezdem elölről! Semmi nyavalygás vagy siránkozás! Az élet szép, fiatalember, feltéve, hogy éled. Amikor vele együtt haladsz. Néha sárban, máskor meg rózsakertben. Őrizd meg az emlékeidet, és lépj tovább... Bolyongás a létünk ebben a világban. Bolyongás ég és föld között..."
Ez az idézet meg egy történethez kapcsolódik, melynek megírása az éjjel született meg bennem, egy tegnapi kép láttán, melyhez ezt írtam:
Élj, ne csak félj.
Egyszer egy fiatalasszony elment szépülni-épülni a kozmetikus-természetgyógyászhoz, hol csukott pillái éppen szépen színesedtek, miközben megérkezett egy másik vendég is, ki aprócska gyermeke valamilyen éppen meglévő betegségéről beszélt.
A fiatalasszony csukott szemei mögül felajánlotta, hogy kölcsön adja nagyon szívesen a fényterápiás lámpát, hogy hamarébb gyógyuljon az a gyermek, s ha végez visszahozza azt a kozmetikába.
A vendég elfogadta, de úgy, hogy majd ő elmegy érte a fiatalasszony otthonába. Hiába volt a próbálkozás, a többszöri felajánlás a visszahozatalra, a vendég csak kitartott amellett, hogy majd ő megy érte.
Hamarosan meg is érkezett a kicsinyke, de mások szerint nagyon otthonos kis házikóba, melynek konyhájában a fiatalasszony hellyel kínálta vendégét, s beszélgetni kezdtek erről is, meg arról is.
Egyszer azt mondja a vendég a fiatalasszonynak: "Olyan vagy, mint egy feneketlen kút, kinek mélyében ott van rengeteg kincs, csak felszínre kell hozni azokat."
Na ennél nem kellett több a lelkileg nélkülöző, szeretet- és figyeleméhségben szenvedő asszonynak, hogy elérzékenyüljön ezen szívet s lelket melengető szép szavaktól, mert férjétől nem hogy ilyeneket, de még csak egyszeri, hétköznapi beszélgetős szavakat sem kapott.
Egy hideg, rideg, az érzéseit mélyen eltemető, magába záró ember volt a férje, a gyermeke apukája, melynek persze hátterében ott lapult annak gyermekkori dadogó múltja, az azt kiváltó sérelem, fájdalom, melyből ugyan fizikailag kigyógyult, de lelkében, éppen olyan dadogós maradt, s a szavak nem tudtak felszínre jönni belőle.
A fiatalasszony mindezt megértette, mert nagyon sokat foglalkozott az emberi lélek titkaival, de mit sem ért velük, hisz mindenkinek a sajátjait kell megfejtenie, s feldolgoznia, de a férjét a munkáján kívül semmi más nem érdekelte. Állandóan úton volt, sokszor egész hétre is magára hagyta feleségét és gyermekét, mert neki pénzt kellett keresnie, így biztosítva a család megélhetését, s nem tudott-nem akart elszakadni attól a szellemtől, melyben nevelkedett: a férfi ember feladata a munka.
Nem vette figyelembe az érzékeny asszony testi és lelki szükségleteit, követte édesanyja kijelentését, melyet az születésekor mondott a férj édesapjának: "Mostmár mehetsz horgászni, mi jól elleszünk ketten a gyerekkel." Hát ez a fiatalember nem horgászni, hanem dolgozni ment el, mert ő azon kevesek közé tartozott, kinek a munkája egyben a hobbija is volt.
És ide, ebbe a melegség és közvetlenség nélküli, szeretetlen világba csöppent be a fenti mondat a kiaknázatlan feneketlenségről, melynek folytatása is lett, s a szavakat tettek követték.
Mert az a vendég, az férfi volt. S nem is akármilyen. Na nem valami testes, jóképű adonis, de egy lelkész, kinek a fájó, és szeretetre éhező lelkű asszony bedőlt ezt érezve s ki is mondva: "Csak azért lehetséges ez, mert lelkész vagy." S engedte, hogy megcsókolja, mert elhitte, hogy egy lelkész csakis igazat mond, s igazul cselekszik, s ő valóban fontos neki, valami csoda történt akkor.
De tovább a lelkiismerete, vagy kitudja mi, nem engedte: "Nem, ezt nem tehetem, a férjemet az első felesége is a saját ágyában csalta meg." És itt véget ért az első találkozás, s elmentek együtt, de mégis külön mindketten gyermekeikért az óvodába.
A nő meg volt zavarodva, felfogta, hogy mi történik, de nem értette, hogyan lehetséges ez, hisz ő egy hűséges típus, kinek a házasság szent és sérthetetlen. És ebben az esetben mindketten házasok voltak. Vagyis hivatalosan csak a férfi, mert a nő már korábban elvált a férjétől, de újra együtt éltek, mert a nő nem tudott elszakadni azon fixa ideáljától, hogy az apának, az anyának és a gyermeknek együtt a helye a családban.
Másnap felhívta a férfi, s találkozni akart vele, amibe a gyenge és szeretetre vágyó nő belement, s így folytatódott a már megkezdett valami.
Találkoztak itt is, ott is, vagyis egyikük és másikuk otthonában is, egyszer egy éjszakát is a nőnél töltött a férfi, hisz a férj távolléte ezt is lehetővé tette. Gyermekét a nagyszülőkre bízta az anya, ki közben valami csodában bízva oda adta testét is a lelke mellett egy olyan embernek, akiben mindenki hisz, megbízik, hisz ő az, aki vasárnaponként az úr szavaként szól hozzájuk a templomban. Akkor még nem tudta, hogy a bort iszik és vizet prédikál esete történik vele. Erre majd csak a későbbi történésekkor jött rá.
A férj valami okból kifolyólag gyanút fogott, valamit talán megérzett, valamit talán hallott, és egy barátjához fordult segítségért, kivel beszélhetett nehézségeiről. Volt egy gyanúja s egy gyanúsítottja is, kivel a feleségének viszonya lehet, melyben a barátja meg is erősítette, s ezen személy ellen buzdította is szegény megcsalt férjet.
Egy apró probléma volt. A feleség szeretője és a férj barátja egyugyanazon személy volt. A lelkész.
De ezt még akkor csak ketten tudták: az asszony és a lelkész, aki a találkozójuk végeztével felhívta a nőt, s elmondta neki, hogy ügyesen más irányba terelte a férj gyanúját. Csúnyán kijátszották a harmadik embert, s egy ártatlan negyedik is be lett vonva a csúf és hazug történetbe.
Az asszony lelkében érezte, hogy ez így nem jó, ez nagyon tisztességtelen, s ő nem ilyen, de egyelőre nem tudott mást tenni, benne maradt a színjátékban, mert hitt és remélt egy új és boldog életet.
A férj és feleség között a napok megszokottan zajlottak, mint eddig, most se beszélgettek, nem került előtérbe a lélek és a szeretet, a férj részéről a dac és a sértettség, a feleségnél pedig a fájdalom voltak jelen csendesen, s közben gyermekükkel hármasban eljártak a gyülekezet vasárnapi istentiszteletére, hol a lelkész szórta az igét a nyáj hiszékeny bárányaira.
A szeretők eközben a férfi otthonában találkoztak éppen annak születése napján, s ott a csók közben hitte még mindig a naívul ártatlan és csak szeretetre vágyó nő, hogy ez most valami más, hogy ez itt most az igaz szerelem.
A nagy idillt azonban megzavarta valami. Zörgettek az ajtón. Egészen pontosan a ház asszonya, a feleség zörgetett, ki nem tudott bejönni saját otthonába, mert annak zárjában belülről benne volt a kulcs. A biztonságról előrelátóan gondoskodó férj ekkor nagyon megijedt, összevissza kapkodott, s a bent lévő nőt felszólította, hogy bújjon el. Erre az csak nézett értetlenül, hogy de miért. Nem érti mi történik, miért kell bújócskásat játszani, s kínjában, zavarában nevetett, s játéknak felfogva a helyzetet igyekezett elbújni. Nem is akárhova. Egy óriási kupac, egy-két méter magas valamit gyűrt maga alá, melynek teteje a plafon, oldala pedig az ablak nélküli fal. Ráerőltetett menekülése közben csak nevetett, mint a játszó gyermek, s fejét csóválta, hisz tudta, hogy úgyis hamar megtalálja az aki keresi.
És a feleség, - ki férje születésnapi szeretetteli meglepetés tortáját hozva haza ő maga is egy másik, egyántalán nem szeretetteli meglepetés részesévé vált -, kereste azt a valakit, akiről tudta, hogy bent van az otthonában, s rátalálva a kilétét is megtudta: "Aha, egy óvodás anyuka."
Ez voltam én, ki csak továbbra is nevetve a helyzet tragikomikusságán másztam lefele a magasságból a mélységbe, hogy szembenézzek egy másik asszony tekintetével, kiben velem ellentétben ekkor hatalmas volt a fájdalom.
Bennem a hitetlenség volt, hogy ez velem történt meg. Nem hittem el, hogy én másztam oda föl, nem hittem el, hogy erre is rá tudott venni egy másik ember, ki eszementen hazudva igyekezett elmenekülni a jelenből, a saját tette következménye elől, ahelyett, hogy szembenézve vállalná annak felelősségét. Itt már akkor semmiféle romantikus szerelem érzésről szó nem volt, egyből kijózanodott az a kis hiszékeny liba, s gyorsan felülkerekedett az emberi érzéseken. Már ami a sajátomat illette. Ott, velem, magammal kapcsolatban, egyántalán nem emberként éreztem, nem a rászedettség, becsapottság fájdalma uralkodott el rajtam, hanem valami talán szavakkal egészen pontosan el sem mondható emberfeletti tudatos rálátás kívülről a helyzetre. Mára már azt is tudom, hogy az sem véletlen, hogy 11. napja volt annak a hónapnak, mikor mindez megesett.
Ezzel egyidőben iszonyatos fájdalmat éreztem a mellettem álló asszony felől s belől, ki jól nevelt, intelligens, diplomás tanár módjára vagy kezet nyújtott, vagy elfogadta a felé nyújtottat, - erre már nem emlékszem pontosan -, s bemutatkozott a teljes, férjes nevén, melyhez hozzátette: "Talán már nem sokáig." S még azt is mondta, de azt már nem nekem, hanem a férjének, hogy: "Mindenki óva intett tőled, mondták, hogy ne menjek hozzád!"
S ekkor számomra világossá vált, hogy én itt már csak egy pont voltam az ire, - ahogy azt a mondás tartja -, egy végkifejlett előtt álló dolog befejeztére.
Még zajlott valami kommunikáció ott hármunk között, melyből semmire nem emlékszem, csak az asszony egy mondatára: "Úgy mutogattok egymásra, mint a gyerekek." Én akkor azt is megértettem, hogy ez nem nekem szólt s nem rólam szólt, hisz én az igaz való tényeket mondtam el, melyről azonban azóta azt is tudom, hogy mégis nekem is s rólam is szólt.
Ez a mondat elindított akkor bennem valami megértési folyamatot azzal kapcsolatban, hogy hogyan telnek el az évek fölöttünk anélkül, hogy kinőnénk az óvódáskorból, hol még az egymás beárulása, a felelőssség elhárításárára szolgáló félelmen alapuló egymásra mutogatás teljesen természetes része a fejlődési-tanulási folyamatunknak. És ennek a történetnek az utolsó mondataként, - melyet utolsó telefonos üzenetként küldtem el az egyik résztvevőnek, kivel se nem találkoztam ezek után, se nem válaszolt az írásaimra - született meg bennem az ÉLJ, NE CSAK FÉLJ elméleti tudása.
Az én történetem a lelkésszel itt véget ért, viszont még a volt férjemmel a régi egy rövid ideig folytatódott, ennek végeztével pedig két másik történet más-más szereplőkkel elindult.
A régi folytatásaként egy két héttel későbbi újabb otthoni veszekedés alkalmával kíméletlenül őszintén közöltem a volt férjemmel, aki mit sem tudott a fent leírtakról, hogy nagyon nagy tévedésben van az igaz barátággal kapcsolatban, mert akit ő szívbéli jó barátjának vél, éppen azzal volt nekem viszonyom, s nevén neveztem a lelkészt.
Ez hidegzuhanyként érte őt, s ekkor itt véget vetett életünk éppen aktuális fejezetének, és a helyzet tisztázása, az egész életünk megbeszélése nélkül a volt férjem ismét azt a megoldást választotta, hogy rácsukva a problémára az ajtót, hátatfordítva neki, otthagyja azt. Hát jelen esetben ez a probléma én voltam, s velem együtt a közös gyermekünk, kik elől egészen Budapestig menekült ez az önérzetében mélyen megsértett ember. Az ajtóbecsukási hasonlatot nem magamtól találtam ki, hanem a volt férjem első házasságában született 4 éves fiú gyermeke kérte meg egykoron az apukáját, hogy "Apa, ne csukd be az ajtót magad mögött." Én ennek üzenetét megértettem, s át is adtam, de célba nem ért.
Most visszatérek ahhoz a másik szálon elindult történethez, melyet már egészen pontosan nem tudok, hogy a megcsalt férj vagy a megcsalt feleség indított-e el a másik felhívásával, melynek vége egy találkozó lett, ahova a megcsalt férj autóval ment, a megcsalt feleség pedig beült abba. S ahogy a volt férjem elmondta később: "Nem tudom mi történt, de teljesen megborzongtam, mikor beült mellém." Hogy miről beszéltek, miről se, arról nem tudok, csak arról, hogy valami elindult közöttük, valami olyan, ami kettőnk között, a férjem és közöttem soha nem volt jelen, s talán az előző kapcsolataiban sem. Az az érzéketlen, hideg, rideg ember, kinek sem hozzám, nekem, felém, sem az első feleségéhez nem volt egy szeretetteli kedves megnyilvánulása az évek eltelte alatt, az az ember becézgetett egy nőt. Becenevet adott neki -legalábbis én úgy tudom, hogy ő adta neki -, mely nagyon-nagyon szívetmelengetően kedves volt: Szirmocska. Egy alkalommal, mikor itthon volt a randijuk még az elején, én felajánlottam nekik, hogy ne az utcán találkozzanak, ne az autóban legyenek, hanem jöjjenek az egykoron közös otthonunkba, melyet ők el is fogadtak.
A feltételes módok azért jelennek meg, mert ugye én nem voltam ott sem a korábbi kapcsolatokban, sem ebben az utánam alakultban, s csak arra tudok hagyatkozni, amit a volt férjem elmondott. Az pedig, mint utóbb kiderült, olykor igencsak a saját megélése volt, a valósághoz nem volt köze. Legalábbis a másik fél elmondása alapján, de az majd az előttem lévő barátnős élet része lesz, most még folytatom a szappanoperának is beillő történetet, melyben ugye van akinek a pap, van akinek a papné jutott, és ahol a megcsalt férjből és a megcsalt feleségből szeretők lettek.
Ezt a kapcsolatot normális emberhez nem illően teljesen el tudtam fogadni, örültem a boldogságuknak, s a barátságomat ajánlottam fel a volt férjemnek, kivel a Tisza parton sétáltunk valami okból kifolyólag, ahol beszélgettünk is ránk nem jellemző módon, s ő pedig ezt mondta: "Ez most olyan, mintha két nőbe lennék egyszerre szerelmes."
Éltük a magunk kis életét, én a leányunkkal, ők kettecskén randizgattak, hol itthon, hol a pesti albérletben.
Közben elérkezett a kislányunk születésnapja, mikoris reggel csörög a telefonom, s látom a gyermek édesapja az. Gondoltam, hogy meg akarja köszönteni, ezért rögtön oda is adtam a gyermeknek a készüléket, melyet hamarosan le is tett.
Én meg csak álltam ott megrőkönyödve, s értetlenül, hogy most mi is van. Néhány nappal ezelőtt történt a fent leírt romantikus, szeretetteljes beszélgetés a barátságról meg szerelemről, s akkor én miért is nem kapok egy köszönömöt a lányunk kihordásáért és világrahozataláért?
Sértett egómnak nem kellett több, felhívtam a kedves apukát és megkérdeztem ezt tőle, hozzám képest kedvesen - mert sajnos ekkor még nagyon durván tudtam megnyilvánulni -, mire azt a választ kaptam, hogy a barátnője mondott valamit rólam, velem kapcsolatban, amiből ő azt a következtetést vonta le, hogy én bántani akarom szegény asszonyt. Na és ekkor kivágódott nálam a jómodorért és kedvességért felelős biztosíték, s közöltem vele, hogy mielőtt elítélt, ítélkezett volna felettem, s bármi ártót feltételezett volna rólam, talán kérdezett volna meg, akkor most nem üvöltenék, mint a fába szorult féreg. Üvöltöttem, mert a tehetetlenség az emberi butasággal szemben rettenetesen elkeserítő és fájdalmas volt, hogy a tisztázó megbeszélés helyett az alaptalan vádaskodást választotta. Azt pontosan nem tudhatom, hogy Szirmocskája mit mondott, azt tudom, hogy mi történt: bementem az unokahugom gyerekeiért abba az iskolába, ahol ő dolgozott és összetalálkoztunk. Ennyi volt a bűnöm - mert hogy köszönésen kívül semmit nem szóltam hozzá, az biztos -, de hogy az a másik illető mit minek érzett és értett azt én nem tudhatom, és nem is akarom. Azt viszont tudom, hogy milyen rettenetes volt azt érezni, hogy a gyermekem apukája többre értékeli azt, akit alig néhány napja ismer, az ő szavainak ad hitelt, anélkül, hogy fontos lenne neki az én nézőpontomból is ismernie a történetet.
És azt is tudom, hogy itt ekkor véget ért valami, s elkezdődött valami más.
Ekkor este annál az embernél, egy barátnál aludtam - és tényleg csak aludtam, de pucéran hozzásímulva, belebújva szeretően ölelő karjaiba -, akihez a kis szentélyes imádságom után kapott lehetőségkor elköltöztem, s vele éltem néhány hónapot, mígnem a válásunk hivatalos kimondása után ismét összeköltöztem a volt férjemmel.
Ez 12 nappal volt később, mint ahogy az a tragikomikus eset megtörtént, s tőle mentem reggel a buszhoz, amivel Békéscsabára átjutottam Brigi barátnőmmel együtt a virágkötői tanfolyamra. És itt a buszon kezdődött el az a valami, valaki más, amit majd azután írok le, ha ennek a történetnek a végére érek a következő mondatommal.
A telefonos veszekedős beszélgetés után egyszer nagyon kiborult állapotomban, mikor a volt férjem is otthon volt nálunk egy este és gondolom már megint valamiben nem jutottunk egyezségre, kínomban mikor kiment az udvarra a telefonjáról felhívtam az asszonyt, ki ezután véget vetett kettőjük kapcsolatának, ezt mondván - amit megint csak a volt férjemtől tudok: "Te sosem fogsz tudni elszakadni a feleségedtől."
Az ő további kettőjük életükről nem tudok többet, fogalmam sincs, hogy valaha találkoztak, vagy beszéltek-e azóta, azt viszont tudom, hogy az én életemnek ez a fejezete mostani hazaköltözésemkor lett lezárva, mikor is az első itthoni reggeli sétám alkalmával, melyet kedves Brigi barátnőm vezényelt, vagyis egészen véletlenül ő mondta, hogy abba a boltba menjünk be, ahova rövid idő multán az egykori megcsalt feleségből szeretővé lett nő is bejött maga előtt tolva egy babakocsit, benne aprócska kisfiával, ki a férjétől való válása utáni új és boldog kapcsolatából született "élete értelme". Ezt ő mondta, miután köszöntünk egymásnak, s én nagy örömmel vettem a gyermek jelenlétét, s könnyes szemekkel nézve őket csak ennyit mondtam: "Legalább lett értelme az egykori történéseknek, s mégis csak igaz, hogy minden rosszban van valami jó."
A nagy idillt azonban megzavarta valami. Zörgettek az ajtón. Egészen pontosan a ház asszonya, a feleség zörgetett, ki nem tudott bejönni saját otthonába, mert annak zárjában belülről benne volt a kulcs. A biztonságról előrelátóan gondoskodó férj ekkor nagyon megijedt, összevissza kapkodott, s a bent lévő nőt felszólította, hogy bújjon el. Erre az csak nézett értetlenül, hogy de miért. Nem érti mi történik, miért kell bújócskásat játszani, s kínjában, zavarában nevetett, s játéknak felfogva a helyzetet igyekezett elbújni. Nem is akárhova. Egy óriási kupac, egy-két méter magas valamit gyűrt maga alá, melynek teteje a plafon, oldala pedig az ablak nélküli fal. Ráerőltetett menekülése közben csak nevetett, mint a játszó gyermek, s fejét csóválta, hisz tudta, hogy úgyis hamar megtalálja az aki keresi.
És a feleség, - ki férje születésnapi szeretetteli meglepetés tortáját hozva haza ő maga is egy másik, egyántalán nem szeretetteli meglepetés részesévé vált -, kereste azt a valakit, akiről tudta, hogy bent van az otthonában, s rátalálva a kilétét is megtudta: "Aha, egy óvodás anyuka."
Ez voltam én, ki csak továbbra is nevetve a helyzet tragikomikusságán másztam lefele a magasságból a mélységbe, hogy szembenézzek egy másik asszony tekintetével, kiben velem ellentétben ekkor hatalmas volt a fájdalom.
Bennem a hitetlenség volt, hogy ez velem történt meg. Nem hittem el, hogy én másztam oda föl, nem hittem el, hogy erre is rá tudott venni egy másik ember, ki eszementen hazudva igyekezett elmenekülni a jelenből, a saját tette következménye elől, ahelyett, hogy szembenézve vállalná annak felelősségét. Itt már akkor semmiféle romantikus szerelem érzésről szó nem volt, egyből kijózanodott az a kis hiszékeny liba, s gyorsan felülkerekedett az emberi érzéseken. Már ami a sajátomat illette. Ott, velem, magammal kapcsolatban, egyántalán nem emberként éreztem, nem a rászedettség, becsapottság fájdalma uralkodott el rajtam, hanem valami talán szavakkal egészen pontosan el sem mondható emberfeletti tudatos rálátás kívülről a helyzetre. Mára már azt is tudom, hogy az sem véletlen, hogy 11. napja volt annak a hónapnak, mikor mindez megesett.
Ezzel egyidőben iszonyatos fájdalmat éreztem a mellettem álló asszony felől s belől, ki jól nevelt, intelligens, diplomás tanár módjára vagy kezet nyújtott, vagy elfogadta a felé nyújtottat, - erre már nem emlékszem pontosan -, s bemutatkozott a teljes, férjes nevén, melyhez hozzátette: "Talán már nem sokáig." S még azt is mondta, de azt már nem nekem, hanem a férjének, hogy: "Mindenki óva intett tőled, mondták, hogy ne menjek hozzád!"
S ekkor számomra világossá vált, hogy én itt már csak egy pont voltam az ire, - ahogy azt a mondás tartja -, egy végkifejlett előtt álló dolog befejeztére.
Még zajlott valami kommunikáció ott hármunk között, melyből semmire nem emlékszem, csak az asszony egy mondatára: "Úgy mutogattok egymásra, mint a gyerekek." Én akkor azt is megértettem, hogy ez nem nekem szólt s nem rólam szólt, hisz én az igaz való tényeket mondtam el, melyről azonban azóta azt is tudom, hogy mégis nekem is s rólam is szólt.
Ez a mondat elindított akkor bennem valami megértési folyamatot azzal kapcsolatban, hogy hogyan telnek el az évek fölöttünk anélkül, hogy kinőnénk az óvódáskorból, hol még az egymás beárulása, a felelőssség elhárításárára szolgáló félelmen alapuló egymásra mutogatás teljesen természetes része a fejlődési-tanulási folyamatunknak. És ennek a történetnek az utolsó mondataként, - melyet utolsó telefonos üzenetként küldtem el az egyik résztvevőnek, kivel se nem találkoztam ezek után, se nem válaszolt az írásaimra - született meg bennem az ÉLJ, NE CSAK FÉLJ elméleti tudása.
Az én történetem a lelkésszel itt véget ért, viszont még a volt férjemmel a régi egy rövid ideig folytatódott, ennek végeztével pedig két másik történet más-más szereplőkkel elindult.
A régi folytatásaként egy két héttel későbbi újabb otthoni veszekedés alkalmával kíméletlenül őszintén közöltem a volt férjemmel, aki mit sem tudott a fent leírtakról, hogy nagyon nagy tévedésben van az igaz barátággal kapcsolatban, mert akit ő szívbéli jó barátjának vél, éppen azzal volt nekem viszonyom, s nevén neveztem a lelkészt.
Ez hidegzuhanyként érte őt, s ekkor itt véget vetett életünk éppen aktuális fejezetének, és a helyzet tisztázása, az egész életünk megbeszélése nélkül a volt férjem ismét azt a megoldást választotta, hogy rácsukva a problémára az ajtót, hátatfordítva neki, otthagyja azt. Hát jelen esetben ez a probléma én voltam, s velem együtt a közös gyermekünk, kik elől egészen Budapestig menekült ez az önérzetében mélyen megsértett ember. Az ajtóbecsukási hasonlatot nem magamtól találtam ki, hanem a volt férjem első házasságában született 4 éves fiú gyermeke kérte meg egykoron az apukáját, hogy "Apa, ne csukd be az ajtót magad mögött." Én ennek üzenetét megértettem, s át is adtam, de célba nem ért.
Most visszatérek ahhoz a másik szálon elindult történethez, melyet már egészen pontosan nem tudok, hogy a megcsalt férj vagy a megcsalt feleség indított-e el a másik felhívásával, melynek vége egy találkozó lett, ahova a megcsalt férj autóval ment, a megcsalt feleség pedig beült abba. S ahogy a volt férjem elmondta később: "Nem tudom mi történt, de teljesen megborzongtam, mikor beült mellém." Hogy miről beszéltek, miről se, arról nem tudok, csak arról, hogy valami elindult közöttük, valami olyan, ami kettőnk között, a férjem és közöttem soha nem volt jelen, s talán az előző kapcsolataiban sem. Az az érzéketlen, hideg, rideg ember, kinek sem hozzám, nekem, felém, sem az első feleségéhez nem volt egy szeretetteli kedves megnyilvánulása az évek eltelte alatt, az az ember becézgetett egy nőt. Becenevet adott neki -legalábbis én úgy tudom, hogy ő adta neki -, mely nagyon-nagyon szívetmelengetően kedves volt: Szirmocska. Egy alkalommal, mikor itthon volt a randijuk még az elején, én felajánlottam nekik, hogy ne az utcán találkozzanak, ne az autóban legyenek, hanem jöjjenek az egykoron közös otthonunkba, melyet ők el is fogadtak.
A feltételes módok azért jelennek meg, mert ugye én nem voltam ott sem a korábbi kapcsolatokban, sem ebben az utánam alakultban, s csak arra tudok hagyatkozni, amit a volt férjem elmondott. Az pedig, mint utóbb kiderült, olykor igencsak a saját megélése volt, a valósághoz nem volt köze. Legalábbis a másik fél elmondása alapján, de az majd az előttem lévő barátnős élet része lesz, most még folytatom a szappanoperának is beillő történetet, melyben ugye van akinek a pap, van akinek a papné jutott, és ahol a megcsalt férjből és a megcsalt feleségből szeretők lettek.
Ezt a kapcsolatot normális emberhez nem illően teljesen el tudtam fogadni, örültem a boldogságuknak, s a barátságomat ajánlottam fel a volt férjemnek, kivel a Tisza parton sétáltunk valami okból kifolyólag, ahol beszélgettünk is ránk nem jellemző módon, s ő pedig ezt mondta: "Ez most olyan, mintha két nőbe lennék egyszerre szerelmes."
Éltük a magunk kis életét, én a leányunkkal, ők kettecskén randizgattak, hol itthon, hol a pesti albérletben.
Közben elérkezett a kislányunk születésnapja, mikoris reggel csörög a telefonom, s látom a gyermek édesapja az. Gondoltam, hogy meg akarja köszönteni, ezért rögtön oda is adtam a gyermeknek a készüléket, melyet hamarosan le is tett.
Én meg csak álltam ott megrőkönyödve, s értetlenül, hogy most mi is van. Néhány nappal ezelőtt történt a fent leírt romantikus, szeretetteljes beszélgetés a barátságról meg szerelemről, s akkor én miért is nem kapok egy köszönömöt a lányunk kihordásáért és világrahozataláért?
Sértett egómnak nem kellett több, felhívtam a kedves apukát és megkérdeztem ezt tőle, hozzám képest kedvesen - mert sajnos ekkor még nagyon durván tudtam megnyilvánulni -, mire azt a választ kaptam, hogy a barátnője mondott valamit rólam, velem kapcsolatban, amiből ő azt a következtetést vonta le, hogy én bántani akarom szegény asszonyt. Na és ekkor kivágódott nálam a jómodorért és kedvességért felelős biztosíték, s közöltem vele, hogy mielőtt elítélt, ítélkezett volna felettem, s bármi ártót feltételezett volna rólam, talán kérdezett volna meg, akkor most nem üvöltenék, mint a fába szorult féreg. Üvöltöttem, mert a tehetetlenség az emberi butasággal szemben rettenetesen elkeserítő és fájdalmas volt, hogy a tisztázó megbeszélés helyett az alaptalan vádaskodást választotta. Azt pontosan nem tudhatom, hogy Szirmocskája mit mondott, azt tudom, hogy mi történt: bementem az unokahugom gyerekeiért abba az iskolába, ahol ő dolgozott és összetalálkoztunk. Ennyi volt a bűnöm - mert hogy köszönésen kívül semmit nem szóltam hozzá, az biztos -, de hogy az a másik illető mit minek érzett és értett azt én nem tudhatom, és nem is akarom. Azt viszont tudom, hogy milyen rettenetes volt azt érezni, hogy a gyermekem apukája többre értékeli azt, akit alig néhány napja ismer, az ő szavainak ad hitelt, anélkül, hogy fontos lenne neki az én nézőpontomból is ismernie a történetet.
És azt is tudom, hogy itt ekkor véget ért valami, s elkezdődött valami más.
Ekkor este annál az embernél, egy barátnál aludtam - és tényleg csak aludtam, de pucéran hozzásímulva, belebújva szeretően ölelő karjaiba -, akihez a kis szentélyes imádságom után kapott lehetőségkor elköltöztem, s vele éltem néhány hónapot, mígnem a válásunk hivatalos kimondása után ismét összeköltöztem a volt férjemmel.
Ez 12 nappal volt később, mint ahogy az a tragikomikus eset megtörtént, s tőle mentem reggel a buszhoz, amivel Békéscsabára átjutottam Brigi barátnőmmel együtt a virágkötői tanfolyamra. És itt a buszon kezdődött el az a valami, valaki más, amit majd azután írok le, ha ennek a történetnek a végére érek a következő mondatommal.
A telefonos veszekedős beszélgetés után egyszer nagyon kiborult állapotomban, mikor a volt férjem is otthon volt nálunk egy este és gondolom már megint valamiben nem jutottunk egyezségre, kínomban mikor kiment az udvarra a telefonjáról felhívtam az asszonyt, ki ezután véget vetett kettőjük kapcsolatának, ezt mondván - amit megint csak a volt férjemtől tudok: "Te sosem fogsz tudni elszakadni a feleségedtől."
Az ő további kettőjük életükről nem tudok többet, fogalmam sincs, hogy valaha találkoztak, vagy beszéltek-e azóta, azt viszont tudom, hogy az én életemnek ez a fejezete mostani hazaköltözésemkor lett lezárva, mikor is az első itthoni reggeli sétám alkalmával, melyet kedves Brigi barátnőm vezényelt, vagyis egészen véletlenül ő mondta, hogy abba a boltba menjünk be, ahova rövid idő multán az egykori megcsalt feleségből szeretővé lett nő is bejött maga előtt tolva egy babakocsit, benne aprócska kisfiával, ki a férjétől való válása utáni új és boldog kapcsolatából született "élete értelme". Ezt ő mondta, miután köszöntünk egymásnak, s én nagy örömmel vettem a gyermek jelenlétét, s könnyes szemekkel nézve őket csak ennyit mondtam: "Legalább lett értelme az egykori történéseknek, s mégis csak igaz, hogy minden rosszban van valami jó."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése