Szülés-születés

Ezen előzmények és bevezetés után egyszer csak elérkeztünk oda, hogy megszülessen a kilenc hónapos viszonylag biztonságos pocakban növekvés után a gyermekünk erre az ismeretlen és bizonytalan földi világra. Úgy gondoltam, hogy ez tíz nappal a kiírás előtt, március 17-én fog megtörténni, mert akkor olyan érzéseim és fájásaim voltak, mint annak előtte még soha, így beleegyeztem az éppen aktuális orvosi vizsgálaton felajánlott kórházi befekvésbe, ahol eltöltöttem a hétköznapjaimat, de még mindig egyben gyermekemmel. Hajni barátnőm, aki a klinikán volt a főnővérem, akkor hétfőn este megjelent Szegedről, mondván: „Azt mondtad, hogy ma megszülsz, és én jöttem látogatóba hozzátok.” Ez az ember hitt és bízott bennem, én pedig ezzel az emlékkel együtt, azóta is őrzöm a kis üveggömbbe zárt rózsafejet és a saját készítésű gyertyát, amit aznap hozott.

A hétvégi eltávozásról hétfőn délelőtt visszamentem a kórházba, ahol este miután messziről érkezett férjem elment, nyugovóra tértem. Azaz, csak tértem volna, mert egy hasmenés, meg valami furcsa pukkanás utáni pisilés megakadályozott benne. Hát, az a bölcs anyatermészet gondoskodása révén, a benne élő anyai és gyermeki út elején járó emberi testben lévő lelkek egyike, vagyis én, még nem tudtam, hogy ez már a szülés-születés megindulása volt, de azért sejtvén valamit jeleztem a nővérnek, ki visszaküldött lefeküdni. Az utasításának annyiban nem tettem eleget, hogy az osztályos szoba helyett a szülőszobára mentem, mivel éppen pont belebotlottam a kezelőorvosomba, és ő meg ezt a parancsot adta, ahol viszont a szülésznő közölte velem, hogy ha szülni akarok, akkor ne feküdjek le, hanem sétáljak. Hát én akartam, és sétáltam. De nem egyedül, hanem a közben visszarendelt férjemmel és az infúziós állvánnyal, olykor meg-megállva anyukámnál és a hugomnál, kik szintén besiettek az első unoka, illetve keresztgyerek érkezésének hallatán. Így ők hárman az egész éjszakát ébren töltötték, én viszont nem, mert valamikor elaludhattam, és már csak arra emlékszem, hogy sírva ezt mondtam: „Senki és semmi nem érdekel, hagyjanak békén, én csak aludni akarok.” Fogalmam sincs, hogy mi mikor és hogyan történt, az előbbi mondatom előttről annyi emlékem van, hogy nevetgélve sétálgattam, melybe olykor-olykor a mensesből ismert erős derékfájásom belehasított. A következő emlékképem az, hogy megint sétáltam a folyosón, de már nem nevetgélve, és megkérdeztem a szülésznőtől, hogy most mi legyen, mire ő: „Nem szoktam ilyet mondani, de annyira elfáradtál, hogy azt javaslom, fogadd el a spinába érzéstelenítést.” És mivel akkor még nagyon tudatlan voltam ezen a területen, s jártam a fejlődési utamon ott, ahol, a szülésznőben meg bíztam, elfogadtam a felajánlást, és így szültem is meg nem is. Semmi, de semmi fájdalomra nem emlékszem, ami nekem a szüléshez kötődő legnagyobb fizikai fájdalom, az a gátsebemé. A lelkiről meg jobb lenne nem beszélni, de most van itt az ideje.

Az akkor pillanatnyilag legfájdalmasabb az volt, mikor ezt hallottam a szülésznőtől: „Nem akarja lefényképezni.” Ez az újdonsült apukának szólt, aki távol tőlünk állt karba tett kézzel, én meg még ott is, abban a csodás pillanatban, mikor először öleltem magamhoz a lila, mázas kicsinyke leányom, akkor is azt éreztem, hogy semmit nem lehet rábízni erre az emberre, holott megbeszéltük, s be is vittük a gépet. Mint azt már említettem, akkor még nagyon az elején jártam a fejlődési utamnak, melyen ma már sok mindent másképp látok, és másként csinálnék, de most, az akkort, a múltat írom le.

Ezen túllépve és visszatalálva a pillanat adta varázshoz, akkor sem emlékszem többre, hisz ennyi jutott nekem a gyermekemből, de még jó, hogy ennyi is. Csodálatos volt, ugyanakkor olyan természetes is, hogy ott van az a kisporonty, ki éppen csak felsírt, hogy az apgár pontját megkapja, de a kis születési közjáték után a mellkasomon feküdve, szívem dobogását ismét hallva, megnyugodott. Sokáig azt mondtam, hogy komplikációmentes szülésem volt – nesze neked egészségügyi végzettség –, pedig nem, mert az én kicsinyke lánykám bal kézzel szalutálva jött, ahogy azt a szülésznő közvetítéséből hallottam már akkor, de senki nem foglalkozott azzal az aprócska kis mássággal, hogy nem a buksija jött elöl a gyermeknek, hanem a kis keze.

Anyukámban a kicsiny leány nagy szemei maradtak meg a születése körülményiből, melyekkel az inkubátorban tolva rácsodálkozott az őt körülvevő új zajos, és vakító világra, a hugomban az anyukánk egész éjjen át tartó fel-alá járkálása közbeni csontjainak ropogása, a férjemben, meg ennyi: „Csodálatos volt.” Róla tudni kell, hogy a legapróbb vérvételtől is fél, a vér legkisebb látványától is irtózik, de mint az nálunk lenni szokott, arra a kérésemre sem mondott nemet, hogy apás szülés legyen, melyen hősiesen ott is volt. Hogy jelen mennyire volt, azt csak ő tudja, túl sokat - csak hogy ne azt mondjam, hogy semmit - ezen jelentős eseményről sem beszélgettünk.

A szülés-születés után nem sokkal megértettem, hogy miért is nem történt meg az, az első általam gondolt napon. Az a nap még a halak jegyében volt, ami lezárja a kört, a kos kezdésével ellentétben, valamint azon a napon meghalt az egyik kedves rokonunk, kinek majd a menye neve napján jött világra az én okos kos-kos kislányom, aki a Laura Nóra nevet kapta tőlem, apukájától meg a vargát. Az előbbi, mint azt későbbi aromaterápiás tanulmányaim során megtudtam, a nemes babér, a Laurusnobilis-ból ered, és számomra a betűk véletlenszerű összecsengése a Laura Nóra és a Laurus nobilisben csodálatosak. És mindez nem szándékos és nem tudatos volt, hanem onnan mélyből-magasból érkezett hozzám. A vargáról, az első kerülőutas vargabetűről, amit apukájától kapott, arról meg annyit, amit majd csak évekkel később, kislányom harmadikos korában értettem meg, mikor az akkori osztálytanítója elmondta, hogy az apukák nagyban befolyásolják a gyermekük születését. Az én drága férjem azon a hétfői estén, mielőtt szóltam volna neki, így feküdt le: „Jaj, kislányom, csak ne ma, mert nagyon fáradt vagyok.” Hááát, minden más lehetséges fizikai magyarázat mellett, ezért húzódott el az este spontán beindult szülés a másnap reggel napfelkeltéjéig, hisz a gyermek már akkor nem tudta, melyik hívásnak tegyen eleget, s talán erről árulkodott ellenállásként elöl lévő kicsi keze is.

Amikor délután először kihozták hozzám lánykámat, oda kuporodtam föléje az ágyban, s ezt kérdeztem: „Hát te vagy az?” És abban az érzésben, ami bennem akkor volt, nem volt semmi egetrengető, semmi óriási nagy szeretet, vagy meghatottság, egy egyszerű ténymegállapítás volt. Mára már tudom, hogy akkor, ott az összes későbbi szenvedésünket éreztem, melyet nem kívántam akkor, mikor gyermeket akartam. Persze ezt a semmi érzést hamar elsöpörték az anyai szerető ösztönök, és nagyon boldog voltam minden egyes pillanatban. Kivéve azt, mikor egy bukása után odavittem a nővéreknek, gondolván, kicserélik a kis ruháját és visszaadják. Nem ez történt. Hiába vártam az én csöppségemre, mikor is visszamentem, közölték velem, hogy visszatették a helyére. Én álltam ott lefagyva, mint akit nyakon öntöttek egy vödör jéghideg vízzel, és valahogy visszakeveredtem a kórházi ágyamba, ahol nagy-nagy csendes zokogásban törtem ki, aminek a vizit vetett véget, mikor is az orvos megkérdezte, hogy az anyukának mi a baja. Erre én sírástól elfúló hangon közöltem vele: „Elvették a gyermekemet.” s utasította a nővéreket, hogy adják vissza azt a gyereket az anyjának És ezután visszakaptam, akit most, 13 év múlva megint elvettek tőlem, s rajtam múlik, hogy most visszakapom-e.

A tejem beindulásához egy egykori általános iskolai osztálytársnőm nyújtott segítséget, aki melleimet kezei közé fogva masszírozta, gyűrte azokat és a második-harmadik napra kislányom annyit szopott, amire az egyik csecsemős ennyit mondott: „Nem hittem el, hogy elsőre 60-at szopott, ezért megmértem mégegyszer.” Ez a tejben gazdagság 16 hónapig eltartott, mikor is kislányom teljesen magától, a saját maga ütemében, két hét alatt leválasztotta magát. Addig én bárhol és bármikor szoptattam gyermekemet, 7 hónapos koráig kizárólag csak anyatejet evett, majd utána szintén az ő saját ütemében kérte és kapta meg a pótlásokat. Eközben persze én vívtam a magam csatáit a védőnői és más pl. szülői ellentmondásokkal, miszerint kell annak a gyereknek más is, de se le nem tudtak beszélni arról a valahonnan mélyről fakadó hitemről, se meg nem tudtak győzni arról, hogy beavatkozzak a természet törvényébe. Sajnos ezt a cumizással is megtettem. Mereven elzárkóztam attól, hogy cumizzon a gyerek. Vagyis ez így nem igaz, de annak az első kiköpése után, senki nem tudott meggyőzni arról, hogy a szájába adjam. Pedig mostanra a hugom kislányán látva, akit én szoktattam le teljesen váratlanul és nem szándékosan három év után a cumizásról, hogy mennyivel könnyebb lett volna az életünk. Vagy ki tudja.

Minden esetre az első otthon töltött esténk, amire egy szombati napon, éppen a szülés kiírás szerinti napján került sor, katasztrofális volt. A gyerek az apja kezében az egyik szobában, én meg a fürdőszobában sírtunk. Kikerülve a kórház valamilyen szinten biztonságot adó közegéből, ott maradtam egyedül. Na, jó a férjem ott volt, de valamiért nem tudta azt a biztonságot és megnyugtatást adni, illetve én nem éreztem azt, amiben jól lettem volna. Egy hétig otthon is maradt az én mindenki szemében nagyon rendes férjem, de utána úgy húzott a munkába, mintha mi sem történt volna. Ugyanúgy napokra elment, s olyankor anyukám vagy a hugom voltak velünk egy darabig, majd egy idő elteltével kettesben maradtunk. És tudom, sokan sokkal nehezebb helyzetben, meg apa nélkül. De ezek engem nem vigasztaltak, rajtam nem segítettek. Mint szintén évek-évek múltán beazonosítottam egy igen csak elhúzódó szülés utáni depresszióba kerültem, amiben egy barátnőm által vezetett oldásban az András anyai nagyanyját is láttam, aki csak ült érzéketlenül a bölcsőben síró gyereke mellett. Ez a síró gyermek volt a fent már említett melegszívű nagymamája a kislányomnak. És akkor itt van a helye elmondanom azt, hogy a későbbi utamon az egyik látó ismerősöm azt mondta, hogy a szemöldöke állása, alakja alapján számító viselkedéssel bíró kislányunk az apukájához született le, és az ő karmáját jött oldani. És azt is elmondom, hogy senkire nem hárítok semmi felelősséget, csak azt szeretném, hogy mindenki vállalja a magáét.

A gyermekem nagyon rossz alvó volt, én meg annál inkább jó. Ehhez képest néhány hónapos korában akkor aludtam először végig négy órahosszát egyfolytában, mikor az anyukám az ölében tartotta a gyermekemet. És itt nem sajnáltatni akarom magamat, tudom, hogy ezek édes ébren töltött pillanatok tudnak lenni, csak sajnos nekem nem azok voltak. A gyerekem se nappal, se éjjel nem aludt, és én még akkor sem tudtam mindazt, amit már mára tudok. Akkor csak iszonyatosan megterhelő és fárasztó pillanatok voltak, és mindezek ellenére semmire nem volt időm, semmit nem tudtam nyugodtan csinálni. Jaj, kedves anyuka, ez ezzel jár, gondolhatja bárki is, s tudom én is. Csakhogy egyedül voltam, megértő, kedves és szerető társ nélkül, aki csak félni tudott mindentől és mindenkitől, de elsősorban tőlem. Én voltam az elsőszámú ellensége és mumusa, amitől méginkább rosszabbul éreztem magamat. Mert minden kimondott és kimondatlan gondolat és szó mögött éreztem és tudtam annak igaz valóját. Jaj, de sokszor kértem, hogy ez ne így legyen, milyen sokszor akartam csak egy egyszerű, hétköznapi, érzéketlen nő lenni, amiről már azóta tudom, nem a megoldás lett volna. Nekem volt egy vállalt feladatom, amibe beletartozott a feleség és az anya ilyen módon való megélése, melyek letudásával talán valóban mögöttem hagyhatom az emberi halandóságot. Mert tudom, hogy nekem ez az utolsó életem, ezután már csak egó nélküli, olyan feladatokkal születek le, melybe nem tartozik bele az a sok rettenet, amitől az ember azt hiszi, hogy ember.

Hát igen, egészen idáig vezetett az az út, amire kislányom négy hónapos korában léptem, mikor is őt rázva az ágya fölött azt hajtogattam, hogy megfojtom őt. Ennek gyökerét is megtaláltam egyszer a folyamatos önmunkám során, mikor egyszer az autóban ülve, kezemben alig egy éves kislányommal beugrott az kép, hogy az én anyukám tehetetlen dühében mindig azt mondta nekem elfúló hangon, hogy: „Megfojtalak.” Innentől kezdve soha nem mondtam és nem éreztem azt, hogy megfojtanám a gyerekemet.

Azt viszont nagyon sokszor, hogy magamat legszívesebben nem tudnám az élők sorában. Rettenetes volt megküzdeni a sorozatos lelkiismeret-furdalással, ami minden egyes gyermekemet bántó szavam vagy tettem után gyötört. Nem volt elég az aktuális helyzet okozta nehézségemmel bajlódnom, mert lecsendesett állapotomban mindig magamat okoltam minden bajunkért, magamat hibáztattam, mert hogy én nem tudok másképpen reagálni, pedig ha én nem lennék olyan fenemód érzékeny semmi bajunk nem lenne. Na, ezt nagyon sokáig el is hittem magamról, amihez a környezetem erőteljesen hozzájárult. Mind a családom, mind a menetközben mellém gyülekezett új spirituális baráti társaság, csak más-más indíttatásból és okokból.

Néhány eset, amik most és eddig is gyakran feljöttek bennem, és ezek megbocsátása a legnehezebb, és ezek elengedése tart legtovább.

Két-három éves lehetett a kislányom, mikor szegénykém bent sírt a szokásos esti elalvás körüli cirkusz után a szobájában a rácsukott ajtó mögött és csendesen sírva kiabálta: „Help, help.” Hogy miért angolul, fogalmam sincs, de pedig nem egyszer, s nem kétszer emlegettük ezt az esetet, vagyis egészen pontosan a kislányom, aki erre emlékszik.

Az udvaron észrevettem, hogy a macska koszos tányérját megfogta és elvitte, mire nagyon leszidtam. Másnap a szomszédasszony, aki hallotta a történteket, megkérdezte, hogy nem várok-e túl sokat attól a kislánytól. Egy pillanatig soha nem haragudtam rá, soha nem éreztem, hogy mit szól bele, semmi köze hozzá, azt viszont éreztem, hogy nagyon igaza van.

Az én kicsi lánykám amióta járni tud, azóta a papírzsebkendőt hozza az ő síró anyjának: „Tessék anya.” Jelenlegi eljövetelemkor többek közt azt is elmondtam, hogy azért jövök el, hogy nekem ne hozzon többé zsebkendőt a gyerekem. Elég volt a síró-rívó boldogtalan anyából, inkább legyek távol, de érezzem magamat jól, s a gyermekem annak a rezgését érzékelje felőlem. Már régen meg kellett volna tennem, de mostanra értem meg rá, a gyermekem meg lett elég önálló.

A Csanás évenkénti találkozón Gizus mindig felemlegeti, hogy egyik reggel a kicsi Lau a buszban végig, majd még bent is az ölében ülve csak ezt ismételgette hüppögve: „Anya, apa, Ákos, Edi.” Ákos a testvére, Edi pedig az azzal egyidős szomszéd kislány, akivel szoros kapcsolatban voltunk. Ez meg a szokásos egyik reggeli fésülködős cirkusz után lehetett. Szép, dús, hosszú loknis haja volt az én lányomnak, egészen addig, amíg egy nap zord és kegyetlen anyja akarata ellenére levágatta azt. Talán egyszer megbocsátom magamnak, de már annyira belefáradtam, hogy a legapróbb húzásra is nagyon érzékenyen reagált, én meg még érzékenyebben, vagyis inkább a szeretetlenség miatt érzékenyebb és durvább voltam a kelleténél. Ez a durvaság szerencsére a testén csak egyszer hagyott nyomokat, ami annál is több, mint az megengedhető az én értékrendemben, de hogy a kis lelkében is nyoma maradt, annak jelét egyszer az üzenő füzetből tudtam meg, melyben leírta a gondozó néni, hogy Lauka megverte a babát, és ilyet náluk biztos nem látott. Akkor kimentem hozzájuk, s vállaltam tettemet, és megköszöntem a visszajelzést, és a szülő-pedagógus közötti  késedelem nélküli kommunikációt azóta is nagyon fontosnak tartom, amibe az utóbbi időkben hiba csúszott, a szülő-szülő közti meg kezdetektől fogva nem létezett. És hogy a lelkén még hányszor ejtettem sebet, azt megszámlálni nem tudom, oly sokszor, és hogy azok milyen mélyek azt sem tudhatom, és csak bízni tudok benne és magamban. Benne a kislányomban, hogy mire nagylány, és még nagyobb lány lesz szeretettel helyére tudjuk mindezt tenni, mert sok nálam okosabb azt mondja, hogy soha nem késő szeretni.