2005. március 23-án nagyon sokan voltak a buszon, tömörültünk hátrafele, hol láttam egy helyet, s gyorsan meg is kérdeztem, hogy szabad-e. Igenlő választ kaptam az ott ülő kopasz embertől, kinek szemei olyan nagyon varázslatosan csillogtak. Hogy miért, miért se, de elkezdtem vele beszélgetni, miből kettő mondat maradt meg: "Senkit nem engedtem ide ülni, a lelked már jó előre készítette magának a helyet." "Soha nem szoktam ezt így elmondani, nem tudom, most miért tettem."
Ő mondta ezeket. Ő, aki a nagy Ő lett az elkövetkezendő időszakra, egész későbbi életemnek pedig erősen meghatározó része mindaz, mit vele-tőle-általa megéltem s megtanultam.
Folyamatosan társalogtunk egészen addig, míg én le nem szálltam a buszról. Szószerint szálltam, mert lelkem repdesett. Valami olyan csoda történt ott, amit szavakkal elmondani alig lehet. Elkérte s én megadtam a telefonszámomat, és vártam, hogy újra kapcsolatba kerüljünk.
Hogy ez pontosan mikor történt arra már nem emlékszem, de arra igen, hogy akkor este és éjszaka ötven sms üzenetet biztosan váltottunk egymással. Perfőre értve az ötvenet. És reggelre úgy éreztem, mintha ezer éve ismernénk egymást, mindent tudnánk a másikról.
Az egyik írásomra nem válaszolt rögtön, mint az addigiakra, s megkérdeztem tőle: "Mi van elvesztél?" Erre felhívott, elnézést kért és megnyugtatott, hogy meg van, csak elfoglaltsága akadt.
Ez akkor nagyon fontos volt nekem szegény mellőzött, figyelemre sem méltatott léleknek. Meghatározó, mert nem semmibe vett, nem csak egy sms-ben írt vissza, hanem felhívott. Fontos volt neki, hogy biztosítson a létéről, mely engem megnyugtat. Ennek jelentősége azt hiszem azután, ahogyan a volt férjem viszonyult hozzám, teljesen érthető.
Három napot töltöttünk el így együtt telefonon keresztül, persze a kezdeti üzenethalmot lejjebb csökkentve, mikor is hazaérkezett, s én kimentem elébe a buszmegállóba. Igazán azt sem tudtam, hogy hogyan néz ki, mekkora, hisz csak ülve láttam, és abból a képből is leginkább a szemei maradtak meg bennem. Viszont oly sok mindent tudtam már róla, hogy ismerősként tudtam vele viselkedni minden feszélyezettség nélkül. Ennek első megnyilvánulása az volt, mikor hazaértünk és az udvarban figyelmeztettem, hogy vigyázzon a lépteivel, mert alá van aknázva. Vagyis viccelődtem, ami mint kiderült, neki nem volt annyira vicces, mert komolyan vette az akna szót, s nem a kutyagumira értette, mint én. Miután tisztáztuk, hogy kinek mit is jelent az akna, jót nevettünk és úgy magához ölelt, ahogy még annak előtte soha senki.
És megcsókoltuk egymást, és csak csókoltunk, csókoltunk, és csókolóztunk még mindig kint az udvaron. Majd beszéltünk, beszéltünk, és beszélgettünk. Sokáig és sokat. Egymás gondolatát kitalálva, egymás mondatát befejezve, kiegészítve, mint az ezeréves barátok. Nevettünk sokat és nagyokat és két teljes napot töltöttünk összezárva egymással, a boldogsággal és a szerelemmel.
Aztán elváltunk. Ő ment, én maradtam. És ez mindig így lett ezután is. Jött amikor jött, s ment amikor ment. Nem számított semmi más, csak az az idő, amit és ahogy együtt töltöttünk.
Összezárva egymással, a boldogsággal és a szerelemmel.
Hosszú, hosszú hónapokon keresztül így volt ez. Jött és ment, jött és ment. S én nyafogtam ugyan, hogy ne menjen, maradjon, de igazán nem számított. Vele és mellette éltem meg minden szinten azt a szabadságot, amire mindig is vágytam, amiben nagyon jól voltam. Tudtam, hogy van neki egy állandó kapcsolata -egy általános iskolai szerelem, mi felnőtt korban valósult meg -, tudtam azt is, hogy több futó kapcsolata is van - mert férfiből van -, és tudtam azt is, hogy mi a lényeg: "Nekem te vagy a nyugalom szigete. Mikor hozzád jövök minden más megszűnik, csak mi vagyunk."
És igen, ez a lényeg. Ez az amikor mindenki éli a maga életét, járja a maga útját, és mikor az mindkettőjüknek jó összetalálkoznak a számukra közös úton. És itt félre értés ne essék, ezzel nem a félre kapcsolatokat támogatom, nem a külön élés mellett voksolok. Nem. Egy valami mellett tartok és állok ki, mégpedig az egyén szabadakarata és szabadsága mellett, mely a közösségen, az egységen belül is meg tud maradni, ha igazán tiszták s elvárások nélküliek az érzések.
Én ekkor itt, ebben a kapcsolatban megéltem, s megéreztem ennek felszabadító hatását, ennek fontosságát. És ő is. De nekem volt egy gyermekem, s annak egy apukája, aki viszont nem.
Hiába volt neki az a megtapasztalása, mikor egyszerre két nőbe volt szerelmes, nem értette meg annak üzenetét. Nem értette meg, hogy nem tudunk mindent egyszemélyben megadni a másiknak főleg, ha nem is teszünk azért. Nem értette meg, hogy az az ember nem tud az apukája lenni a gyermekünknek, mert ő az, ezzel egyidőben viszont nekem tud lenni az, aki az érzelmi jól létemet biztosítja, amit ő nem. Egy olyan nyitott kapcsolatot képzeltem el, ahol mindenki annyit és azt ad, amennyit és amit tud, amire akkor képes. Mivel a volt férjem csak emberként volt képes gondolkodni és érezni, ezért nagyon sértőnek, megalázónak, meg csak ő tudja mi minden másnak élte meg ezt a helyzetet, és kijelentette: "Tartson el akkor ő, vállaljon fel teljesen." Nem tudott másban létezni, csak az anyagban, csak a pénzben, csak az elvárt emberi normákban, amire én már ezelőtt, s ekkor sem voltam képes. És tudom, aki nem emelkedik föléje az emberi létnek, ki nem kezdi el élni igazi való énjét, annak nagyon nehéz, sőt teljesíthetetlen ez a feladat, amit akkor elébünk állítottak.
A férfi, aki a szerelmet és az érzelmi biztonságot adta, az nem tudott engem és gyermekemet anyagilag vállalni, a férfi pedig aki az anyagi, fizikai biztonságot adta nekem és gyermekemnek, az nem tudott szerelmet és érzelmi biztonságot adni. És akkor én magam még sehol nem voltam, aki a legfőbb biztonságot tudta volna adni.
A történet vége az lett, hogy mivel én ragaszkodtam az apa-anya-gyermek hármas nem véletlen létrejöttéhez, és bíztam rendületlenül abban, hogy a volt férjem is megérzi a család fontosságát véget vetettem a csillagszemű-tündérfis-széplelkű kapcsolatnak, így teret adva a volt férjemnek és eldöntöttem, hogy visszamegyek dolgozni. Mert valahol már közeledett az ÉN MAGAM.
És miért volt tündérfis s széplelkű a kapcsolat? Azért mert ő volt az első és egyetlen, aki Tündéremnek hívott és hív azóta is, ha összeakadunk, Széplelkű pedig azért, mert én hívtam így. Azt az embert hívtam így, kit az emberi törvények az emberi tetteiért börtönre ítéltek egykoron, akit én nem azonosítottam el nem fogadható tetteivel, és akinek lelkében megláttam az idevezető gyermekkori sérüléseket, megtaláltam benne s felszínre is hoztuk onnan az igazi értékeket.
Szilveszter napján történt meg a végleges szakításom az éppen egy gyermek kihordási idejét magába foglaló kapcsolattal. Ekkorra megszületett az a megértésem, hogy ebben a szerelemben és ebben az emberben a fizikális megéléseken túl, a lelkemben az édesapámmal egykoron meglévő bensőséges, meghitt kapcsolatra találtam rá, s annak a hiánynak a fájó sebeit gyógyítottam be. Megláttam és megértettem azon hasonlóságoknak, sőt egyezőségeknek az üzenetét, melyet ezen két ember közt felfedeztem, s így sok-sok fájdalmas terhet letettem, de még maradt bőven letenni valóm, amit még cipeltem tovább, de hamarosan leírva, végleg leteszem őket.
És életemnek ez a története szintén a mostani hazaköltözésemmel zárult le, mert mikor eldőlt, hogy hazajövök ő volt az első, akit felhívtam s megkérdeztem, hogy mehetek-e hozzá, melyre igent mondott. Erre azonban nem került sor, mert éreztem, hogy nem ezt akarom, s nem ez az utam, de ez az "Igen, gyere." ez kellett mindkettőnknek, vagy talán mind hármónknak. Most megtörtént az a felvállalás, amit a volt férjem annak idején akart, mellyel felszabadítottuk magunkat ismét egy teher alól.
És akkor ez itt már a közelmúlt történése ugyan, de már a múlt, amit még le kell írjak, mert a teljes képhez hozzátartozik.
Egy szeptemberi szombaton a veresi piacon sétáltunk hármasban, apa-anya-gyerek, mikor megcsapott egy illat. Az Ő parfümjének az illata, melynek hatására felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mit akar ez jelezni. Ebben a pillanatban beugrott, hogy aznap van a születésnapja, s később írtam neki egy köszöntő sms-t. (Azt fontos elmondanom, hogy bármikor, ha együtt éltünk a volt férjemmel, akkor soha nem tartottam vele még telefonon sem kapcsolatot. Ez az üzenet már így utólag nézve a későbbiek előjele volt.) Válaszában leírta, hogy elkészült a fürdőszobája, amire én visszakérdeztem, hogy akkor költözhetek-e. Ez azért volt, mert egy olyan földtől elrugaszkodott elképzelése volt annak idején, hogy azt mondtam, hogy ha elkészül a fürdőszobája, hozzáköltözök. Meg még azt is mondtam: "Ha majd elég öregek leszünk, majd akkor jön el a mi együttélésünk ideje, mikor te ülsz újsággal a kezedben, én meg kötögetek a hintaszékben." Hát, a fürdőszoba elkészült, a költözés elmaradt, talán még nem vagyunk elég öregek.
Hiába volt neki az a megtapasztalása, mikor egyszerre két nőbe volt szerelmes, nem értette meg annak üzenetét. Nem értette meg, hogy nem tudunk mindent egyszemélyben megadni a másiknak főleg, ha nem is teszünk azért. Nem értette meg, hogy az az ember nem tud az apukája lenni a gyermekünknek, mert ő az, ezzel egyidőben viszont nekem tud lenni az, aki az érzelmi jól létemet biztosítja, amit ő nem. Egy olyan nyitott kapcsolatot képzeltem el, ahol mindenki annyit és azt ad, amennyit és amit tud, amire akkor képes. Mivel a volt férjem csak emberként volt képes gondolkodni és érezni, ezért nagyon sértőnek, megalázónak, meg csak ő tudja mi minden másnak élte meg ezt a helyzetet, és kijelentette: "Tartson el akkor ő, vállaljon fel teljesen." Nem tudott másban létezni, csak az anyagban, csak a pénzben, csak az elvárt emberi normákban, amire én már ezelőtt, s ekkor sem voltam képes. És tudom, aki nem emelkedik föléje az emberi létnek, ki nem kezdi el élni igazi való énjét, annak nagyon nehéz, sőt teljesíthetetlen ez a feladat, amit akkor elébünk állítottak.
A férfi, aki a szerelmet és az érzelmi biztonságot adta, az nem tudott engem és gyermekemet anyagilag vállalni, a férfi pedig aki az anyagi, fizikai biztonságot adta nekem és gyermekemnek, az nem tudott szerelmet és érzelmi biztonságot adni. És akkor én magam még sehol nem voltam, aki a legfőbb biztonságot tudta volna adni.
A történet vége az lett, hogy mivel én ragaszkodtam az apa-anya-gyermek hármas nem véletlen létrejöttéhez, és bíztam rendületlenül abban, hogy a volt férjem is megérzi a család fontosságát véget vetettem a csillagszemű-tündérfis-széplelkű kapcsolatnak, így teret adva a volt férjemnek és eldöntöttem, hogy visszamegyek dolgozni. Mert valahol már közeledett az ÉN MAGAM.
És miért volt tündérfis s széplelkű a kapcsolat? Azért mert ő volt az első és egyetlen, aki Tündéremnek hívott és hív azóta is, ha összeakadunk, Széplelkű pedig azért, mert én hívtam így. Azt az embert hívtam így, kit az emberi törvények az emberi tetteiért börtönre ítéltek egykoron, akit én nem azonosítottam el nem fogadható tetteivel, és akinek lelkében megláttam az idevezető gyermekkori sérüléseket, megtaláltam benne s felszínre is hoztuk onnan az igazi értékeket.
Szilveszter napján történt meg a végleges szakításom az éppen egy gyermek kihordási idejét magába foglaló kapcsolattal. Ekkorra megszületett az a megértésem, hogy ebben a szerelemben és ebben az emberben a fizikális megéléseken túl, a lelkemben az édesapámmal egykoron meglévő bensőséges, meghitt kapcsolatra találtam rá, s annak a hiánynak a fájó sebeit gyógyítottam be. Megláttam és megértettem azon hasonlóságoknak, sőt egyezőségeknek az üzenetét, melyet ezen két ember közt felfedeztem, s így sok-sok fájdalmas terhet letettem, de még maradt bőven letenni valóm, amit még cipeltem tovább, de hamarosan leírva, végleg leteszem őket.
És életemnek ez a története szintén a mostani hazaköltözésemmel zárult le, mert mikor eldőlt, hogy hazajövök ő volt az első, akit felhívtam s megkérdeztem, hogy mehetek-e hozzá, melyre igent mondott. Erre azonban nem került sor, mert éreztem, hogy nem ezt akarom, s nem ez az utam, de ez az "Igen, gyere." ez kellett mindkettőnknek, vagy talán mind hármónknak. Most megtörtént az a felvállalás, amit a volt férjem annak idején akart, mellyel felszabadítottuk magunkat ismét egy teher alól.
És akkor ez itt már a közelmúlt történése ugyan, de már a múlt, amit még le kell írjak, mert a teljes képhez hozzátartozik.
Egy szeptemberi szombaton a veresi piacon sétáltunk hármasban, apa-anya-gyerek, mikor megcsapott egy illat. Az Ő parfümjének az illata, melynek hatására felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mit akar ez jelezni. Ebben a pillanatban beugrott, hogy aznap van a születésnapja, s később írtam neki egy köszöntő sms-t. (Azt fontos elmondanom, hogy bármikor, ha együtt éltünk a volt férjemmel, akkor soha nem tartottam vele még telefonon sem kapcsolatot. Ez az üzenet már így utólag nézve a későbbiek előjele volt.) Válaszában leírta, hogy elkészült a fürdőszobája, amire én visszakérdeztem, hogy akkor költözhetek-e. Ez azért volt, mert egy olyan földtől elrugaszkodott elképzelése volt annak idején, hogy azt mondtam, hogy ha elkészül a fürdőszobája, hozzáköltözök. Meg még azt is mondtam: "Ha majd elég öregek leszünk, majd akkor jön el a mi együttélésünk ideje, mikor te ülsz újsággal a kezedben, én meg kötögetek a hintaszékben." Hát, a fürdőszoba elkészült, a költözés elmaradt, talán még nem vagyunk elég öregek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése