Néhány kimaradt fontos dolog még a gyermekszületés előttről

Még mielőtt rátérnék a szülés-születés történetére, néhány dolog, ami kimaradt és eszembe jutott.

Az első az az eset, ami már az eljegyzésünk után történt az András szüleinek házában, ahol meglepetés szerűen találkoztunk a volt feleséggel. Az ő részére volt meglepetés, mi ugyanis tudtuk, hogy ott van, mert a buzdításomra András rávette az anyját, hogy szóljon, ha megérkezik a gyerekért. Mert a gyerek attól, hogy hozzánk nem járt, a nagyanyjáékhoz igen, mert onnan továbbra is ment a pénz, meg a nagymama, az nagymama. Az meg csak az én hülyeségem, hogy sajnos ez is csak a gyerek pillanatnyi helyzetét szolgálta, de nem az egész élet boldog élésére tanította. Azért akartam a találkozást, hogy beszéljünk a gyerek körüli problémánkról, vagyis, hogy az apa beszéljen az anyával. El is kezdte ezt a beszélgetést az én vőlegényem, de a volt felesége gyorsan beléfojtotta a szót, így kénytelen voltam átvenni azt, melyben röviden kifejtettem, hogy a láthatáshoz való hozzáállása úgy rossz, ahogy van. Sokáig nem kívánta hallgatni, és el kezdett szedelődzködni, mire én közelebb léptem hozzá, így szavak nélkül a testbeszédemmel kifejezve, hogy még nem értünk a végére a beszélgetésnek. Én csak közelebb léptem, de nem értem hozzá, ő viszont felállt és rám emelte a kezét, mire én csak néztem a vőlegényemre és vártam, hogy segítségemre siessen. Hát, arra én várhattam, mert az biza csak ült mozdulatlanul, s nézte, hogy a két nő kakaskodjon. Én így magamra hagyva továbbra sem nyúltam feléje, de az addig csendes, de határozott hangomat felemeltem, mire az apósom jött oda hozzám, és rám szólva eltávolított a volt feleség elől, aki így, mint ki jól végezte dolgát távozhatott gyermekét magával ragadva. Erre én sírva kértem Andrást, hogy csináljon már valamit. Csinált. Elindult az asszony után, nyomában az anyjával és el kezdtek annak könyörögni, hogy ne vigye el a gyereket és ne foglalkozzon velem. És ezek után az asszony el kezdte őket azzal fenyegetni és zsarolni, hogy elköltözik vidékre, mire egyre nagyobb lett az ellenem fordulás a megértés helyett, még erősebben összefogott a triumvirátus, mellyel nem elsősorban az én életemet keserítették meg, hanem a gyermekét, csak ezt ők nem látták, nem akarták, nem tudták meglátni. Az a szegény gyerek meg csak szenvedett továbbra is, persze látszatra nem volt semmi baja, mi meg éltünk, ahogy akkoriban mondtam: „Ebben az ágyban mi nem ketten, hanem hárman fekszünk, mert ti hiába váltatok el, a volt feleséged éppen úgy határozza meg és irányítja a mi kettőnk közös életét, mint annak előtte a tieddel tette.” És a legszomorúbb az volt, hogy napról napra egyre rosszabb lett minden, holott egyre jobban és jobban kellett volna lennünk, hisz 1998 elején mindketten, az András is és én is elvégeztük az agykontroll tanfolyam egy-kettőt és a reiki egyest is. De mivel ezekre is én találtam rá, én találtam ki, András meg csak nem mondott nemet, s nem belső elszántságból jött el, így egyre csak távolodtunk egymástól. Illetve, ahogy azt egy későbbi látó asszony mondta: „A távolság nem nőtt köztetek, mert úgy ahogy te, ő is fejlődött, csak nem kerültetek egymáshoz közelebb.”

A következő eset, ami már az esküvőnk után történt, mikor barátokkal voltunk a Balatonnál, ahol András elment a mosdóba, ahonnan még egy fél óra elteltével sem érkezett vissza. Ekkor én már a gyermekünket hordtam a méhemben, és az addigi egyedülléteim, a magamra hagyatottság miatti félelmeim felerősödtek, és teljesen bepánikoltam, hogy valami baja történt, és én itt maradtam egyedül a gyermekkel. Mint kiderült, semmi baja nem történt, ő teljesen jól volt, egy strandlabda meccset nézett nagy nyugalommal és jókedvvel, majd visszaérve nem értette, hogy mi ezzel az én bajom, miért hisztizek. Hááát, a mai napig nem érti, hogy mi volt és mi a mai napig az én bajom vele, egészen pontosan az ő viselkedésével, azzal a fajta párbeszédhiányos, önző világgal, amiben ő élt és él még ma is, és amiben nekünk, mint családnak nem jut hely. És az én ehhez az önző világhoz való alkalmazkodásomat nem könnyítette meg az egyik ismerősöm, aki elmesélte, hogy egyszer elmentek az anyósához, ahol az a fiát kávéval kínálta, őt, a menyét pedig nem, mire a férj közölte az édesanyjával, hogy ott, ahol a feleségének nem jár ugyanaz, mint neki, ott neki semmi keresnivalója, és feleségét kézen fogva, elmentek onnan. Ehhez képest az eddigi életünk megkoronázása képpen, azon a karácsonyon, mikor az eljegyzésünk volt, a vadonatúj vőlegényem a kedves szüleitől, vagyis inkább a kedves édesanyjától, egy arany pecsétgyűrűt kapott a már korábbi nyak- és karlánca, valamint az éppen friss karikagyűrűje mellé, míg én az ócska piacon vásárolt és több darabba vágott törölközőket. Ha egy kicsit is elszakadok a régi sérelemtől és fájdalomtól, értékelem azt, hogy a törölközőkben legalább volt egy kis személyes, mert azokat az apukája a két kezével szegte be, és nem azt helyezem előtérbe, hogy az András szó nélkül elfogadta azt a megkülönböztetést, ami ezen ajándékok nélkül is nyilvánvaló volt.

És még két nagyon fontos és csodálatos dolog jutott az eszembe a házasságkötés és a gyermekvárás időszakából, amik a rossz és fájó dolgok miatt úgy, ahogy itt az írás közben háttérbe szorultak, úgy az életünkben is.

Az első a házunkra való véletlen rátalálásom. Biciklivel mentem a város széli szőnyegáruházba, hogy valami éppen szükségeset beszerezzek közös kis otthonunk szépítésére, mikor elhaladva egy kis utca mellett feltűnt, hogy az ki van betonozva, holott addig földes volt. Visszakanyarodtam, és bementem az előtte általam még nem járt utcácskába, ami a Zöldfa köz nevet viselte. Fa ugyan nem volt benne egy se, viszont egy ház ablakában volt egy eladó tábla, mely egyből megmozgatta fantáziámat, amit Andrással azon melegében meg is osztottam és hamarosan meg is néztük a házat, ami engem nagyon megfogott. Az Andrást nem annyira, mert régi volt, sok munkát látott benne, ezért rövid időn belül megnéztünk még néhányat, de a legelfogadhatóbb mégis az első lett neki is, amit meg is vettünk, szét is vertünk kint és bent egyaránt. Elsőként az udvart támadtuk meg, ahol az összes gyümölcsfát, szőlőtőkét kiirtottuk, minden ólat, tárolót, udvari wc-t leromboltunk. Mindez történt azért, mert ezek többsége a nagykapu bejáratában álltak, amit ez előttünk lakó idősek soha nem használtak, nekünk azonban erősen civilizált fiataloknak nagyobb szükségünk volt az autóra és annak házára, mint az otthon megteremhető gyümölcsökre és nevelgethető állatokra. Nem volt ezt könnyű megtennem, de mivel még nem voltam az aki, már ma vagyok, így csak az akkori énem szerint tudtam cselekedni, és az Andrásnak fontosabb volt ezeknél az autója kerítésen belüli léte. Mentségemre legyen mondva, hogy tavasszal nagyon sok örökzölddel ültettettük be a kert másik részét, a bejárót meg valahonnan északról hozatott gyönyörű nagy kavicsokkal töltettük fel.

A házon belül ekkora rombolást nem végeztünk, ott csak néhány belső falat és ablakot verettünk ki, miáltal tágasabbá és egyterűvé tettük a régi kis házat, ami az ötvenes években épülhetett. Így megszűnt a kamra, melynek helyére a későbbiekben megálmodtam a konyhaszekrényünket, ami majd csak egy év elteltével születhetett meg az egykori kő és hajópadló helyetti parafa burkolattal együtt. Mindent nem tudtunk egy füst alatt megvalósítani, mert a férjem nem dolgozott eleget, nem volt eleget távol, és így az elsőbbséget a rendelkezésünkre álló kasszából a nyílászárók cseréje kapta meg. A régi, elöregedett, elavult fa helyett a tél közepében sikerült szép, új, divatos és hasznos műanyagokra, a csodálatos spalettákat pedig szintén műanyag redőnyökre váltanunk a ház belső falait pedig citromsárgától napsárgáig beszíneztetnünk. És mindez továbbra is az én ötleteim, az én elképzeléseim alapján, melyeket a férjem vagy egyből, vagy egy kicsit később rábólintva jóváhagyott, de semmi sem készült közös elképzelés alapján, mint eddig sem. És én egyre többet mondtam el, hogy ez nekem nem jó, nekem nem elég, hogy minden anyagit megteremt, engem a pénz nem elégít ki, engem nem lehet azzal megvásárolni, nekem nem lehet a számat betömni vele, mint a fia anyjáét lehetett már a kapcsolatuk kezdetétől fogva. Itt megjegyzem szintén nem saját kitaláció, hanem az András szavai alapján, hogy az első házasságkötéséhez erőteljesen hozzájárult a lakása, a keresettel járó munkahelye, és az autója, ami még ha csak trabant is volt, de gurult és amik kitörési lehetőségnek számítottak a hajdúsági egyszerű körülmények között, 18 éves kora óta anya nélkül élő főiskolás lánynak, akinek még munkahelyet is találtak, ahol azóta is dolgozik. Én ezzel szemben hozzámentem egy viszonylag jól kereső, de a két bőröndjén kívül semmivel nem rendelkező emberhez, aki szintén ezt is saját maga mondta: „A munkám azóta indult be, amióta téged ismerlek, azóta van egyre több megrendelésem.” És emellett az állandó gyomorpanaszaira szedett gyógyszer mennyisége szépen lecsökkent, majd a fájdalmai teljes megszűntével el is maradt. Én  meg maradtam ugyanaz a romantikus liba, aki az üresen álló félkész házban karácsonyfát állított, mondván „Ez az első karácsonyunk hármasban Maszatkával az első otthonunkban.” , az albérletben a karácsony fa alá-mellé tettem a babakocsit benne a kisruhával, melyek várták a beleszülető kisembert, a szüleimnél meg én magam feküdtem be a fa alá, és azt mondtam, hogy én most az unokát tudom ajándékba adni.
A házzal, illetve pontosan az utcával kapcsolatban van még egy nagyon fontos dolog, amire az én lábatlógató, semmit nem csináló magam  önismereti tanulmány útja során ráláttam. Egy olyan apróság vált világossá számomra, hogy András az új kapcsolata, az új házassága, az új gyermeke által kapott, de fel nem ismert, egészen pontosan az általam felismert, de általa figyelmen kívül hagyott lehetőségek után egy újabb lehetőséget kapott az egész élete újra kezdésére, átértékelésére, felülírására. Ugyanis egészen véletlenül abban az utcában sikerült az első közös otthonunkat kialakítanunk, ahol az András szülőháza volt, vagyis ahova a szülőotthonból hazavitték, miután császármetszéssel kiemelték az őt el engedni nem akaró édesanyjából és ahol négy-öt éves koráig, pontosan addig élt, míg felnőtt életében a gyermekei ezen életkorában válásai bekövetkeztek. Sajnos az az átértékelés és élés az új lehetőségeggel a később bekövetkezett figyelmeztető közúti baleset ellenére még mindig várat magára, és ki tudja mikor fogy ki a lehetőségek tárháza, s mikor mondják azt, hogy itt a vége.

És még egy apróság, amit András figyelmen kívül hagyott, az az én gyógyító képességem, aminek első megnyilvánulásán én magam nagyon meglepődtem ugyan, de valahogy olyan természetes volt. Fájó jobb könyökét vettem két kezem közé egy autós utunk alkalmával, minek után az addig rendszeresen jelentkező fájdalom soha többé nem jött elő.

És hogy az én képességeimet figyelmen kívül hagyta, az még semmi, de a sajátjától meg egyenesen megijedt és fejvesztve menekült és menekül előlük azóta is. Egyszer az agykontroll és reiki tanfolyamok után arra a kérdésemre, hogy mitől fél, ezt mondta: „Attól félek, ami igazán vagyok, ami ott a mélyben van bennem.” Az akkor még nem tudatosan, de működő szellememnek nem sok kellett, s megfejtette, hogy mi is az a nagyon félelmetes valami, ami rettegésben tartja azt az embert és nem engedi, hogy egymás életének párjaivá váljunk.
Az a valami a szeretet. A szeretet, ami erősebb mindennél és mindenkinél, és aki nem találkozott még vele, annak igaz való megnyilvánulásával, illetve egészen pontosan tisztában van vele előző létezésének emléknyomai alapján, annak egyszeri emberként nagyon ijesztő tud lenni, mert olyan dolgokat hordoz magával, magában, ami teljesen más az eddig megszokottaknál és fenekestől képes felforgatni az addigi igaz, hogy nem jól, nem boldogan, de megszokottan és biztonságosan működőt. Az András apukája volt olyan, hogy soha senkiben nem bízott, mindig mindent ő barkácsolt, kóburált össze, csak végső esetben kért segítséget egy hozzáértő másiktól, és a nagy tudósok bizonyításai ellenére nem hitt a hold és az ár-apály összefüggésében. Mit is vártam és várok én ilyen indíttatások után attól a gyermektől, ki ilyen anyát és apát választott magának. Megmondom: azon elfojtott mögöttes képességeinek és tudásának az elő hozatalát, melyeket én akkor ott régen megéreztem abban a kopaszodó, vörös fejű, hajlott hátú emberben, és amelyekről az agykontroll tanfolyamon ő maga is meggyőződhetett, mikor a másik által gondolt személyt tetőtől talpig, kíntről-bentig nem csak hogy leírta, de át is érezte, meg mikor minden különösebb erőfeszítés nélkül kettétört egy almát. Ez utóbbi tudom, nem nagy valami, de mégis akkor ott és úgy, az volt neki is és nekem is. Csakhogy a már köztünk meglévő eddigi különbségek itt is megnyilvánultak, s amiktől én szárnyra kaptam, azoktól ő megijedt, és azóta sem él, csak fél. Én meg ugyan nem félek, de élek-e?