A házasság kezdete, a gyermekáldás és -várás

Mindezen figyelmeztető jelek ellenére és a nem túl rózsás kapcsolatunk mellett 1997 vége fele elérkeztem arra a pontra, hogy házasodjunk össze. Megkértem az András kezét, vagy kierőszakoltam, hogy vegyen feleségül, mindegy melyiket használjuk, a lényeg egy: sose kérte meg a kezemet, sose kért, hogy legyek a felesége, csak nem mondott nemet.

Még mielőtt a mi történetünkbe belekezdek, előtte az előttem lévőkről írok egy keveset, amit az András elmondásaiból tudok, és nagyban segítik a megértést. Az enyémet legalábbis egy bizonyos tudatosság elérése után teljessé tették, de sajnos csak az enyémet, akiről, akinek szólt azét nem.

A középiskolai gyűrűs menyasszonya, azért hagyta el őt, mert: „Én családot akarok, amit tőled sose kapok meg.” Már ekkor tudomására hozták, hogy mi az ő vállalt életfeladata, mi az, ami ellen megy. Minden tudás a birtokában volt, de mivel otthon azt tanulta, hogy semmiről se vegyen tudomást, hanem mindent söpörjön a szőnyeg alá, így alakult a mi életünk is úgy, ahogy.

Az első házasságkötésének körülményeiről annyit tudok, hogy annak lefixált idejét néhány hónappal előrébb kellett tegyék, mert a kedves feleségjelölt közölte, hogy gyermeket vár, és nagy hassal már nem lehet esküvő. Így 1989 márciusában összeházasodtak, buliztak egy nem túl nagyot és nem túl jót – melyeket megerősítettek a készült képek –, majd néhány barátjuk társaságában hazatértek romantikus nászéjszakájukra a lakásukba, ahol reggel az ifjú férj a fürdőszobában a magától megrepedt tükörrel találta magát szembe, melyről ezt mondta: „Tudtam, hogy ez nem jelent jót.” Egészen pontosan ennek az lett vége, hogy négy év múlva elváltak. A feleség adta be a válókeresetet, az a feleség, akit a férj a közös otthonukban talált egy másik férfival, miután valami véletlen és váratlan folytán hazament egy tőle nem megszokott időben, és miután beengedték a belülről nem véletlenül ajtóban hagyott kulccsal. A feleség azt mondta, hogy azért csalta meg, mert lelkileg szüksége volt valakire. Az évek folyamán maximálisan azonosultam ennek a mondatnak a lényégével és másodikként én is belekerültem abba a lelki nyomorultság állapotába, amibe az első feleség.

A válás során András néhány bőrönddel távozott a szülei által neki vett lakásból, amit és benne mindent, valamint az autóját is, gyerektartás fejében ott hagyott. Ezek ellenére, minden hónapban adott egy bizonyos összeget az asszonynak, meg vett is mindig valamit a gyereknek. Ez így helyén és rendjén is volt nekik, az asszony teljesen jól működtette ezt a rendszert, roppant kényelmes volt neki, hisz mindene megvolt, ráadásul még a szabadságát is visszakapta, amikor programja volt a gyereket leadta az apjának, aki pénzt is adott, mindent megcsinált az asszony kénye kedve szerint, miközben nem lábatlankodott otthon. Állítólag egy valamire mondott nemet az a mindenre bólogató ember, mégpedig az asszony azon ötletére, hogy vállalja el azt a gyereket, akivel éppen terhes lett valaki mástól. Egészen véletlenül kalandozásaink során, ezzel az új majdnemapukával, kinek gyermekét nem vállalta, én is közelebbi kapcsolatba kerültem később, egészen pontosan együtt éltem vele egy hónapot, melyről ügyesen megállapítottam, hogy egészen véletlenül még egy dolog, ami kísértetiesen ismétli magát András életében.

És akkor most visszatérek a mi házasságkötési történetünkhöz, ahol a jegygyűrűk megvétele sem a szeretet és szerelemjegyében zajlott, de miután jól kicirkuszoltam magamat, elhittem, hogy igen. Ugyanis érzékeny lelkem nem tudta feldolgozni, hogy a felvetett házassági ötletemre, melyet eljegyzésnek kellene megelőznie András semmi aktivitást nem mutat, semmi célozgatásomra, romantikus megnyilvánulásomra nem reagál, ő csak éli a maga életét, és dolgozik. Tehát már a jegygyűrűnk sem azért lett, mert ő akarta, és tett érte valamit is, hanem azért mert én akartam, ő pedig nem mondott nemet. És ha már nem mondott nemet, akkor következett az időpont kitűzése, melyet ismételten én találtam ki, amire ő ismételten nem mondott nemet. Így első nekifutásra 1998. július 04. 16 óra lett célba véve. Ebbe apukám szólt bele egyedül, mégpedig, hogy tegyük későbbre, mert hát mit csinálunk ilyen hosszú ideig a vendégekkel a vacsoráig. Sajnos engedtem neki, és 18 órára áttetettük, ami utólag láttam, hogy nagy hiba volt, mert egy fergeteges bulit csaptunk, ahol reggel 7-kor még az asztal tetején mulattunk.

Mielőtt eljutottunk volna a lakodalomig, kitaláltam, hogy akkor már legyen gyerekünk is, és mivel életemben először András mellett szedtem fogamzásgátló tablettát, gondoltam megbeszélem vele, hogy márciusban abbahagyom, így van három hónap a kiürülésre, és esküvő után bármikor jöhet a baba. Akkor itt most az is kiderül, hogy a gyereket sem akarta, soha nem mondta, hogy legyen, csak ismét nem mondott nemet. És ez végig kísérte az életünket, ebben éltünk, hogy én kitaláltam valamit, ő pedig nem mondott nemet. Egy valamire mondott nemet, amire az első feleségének is, a második gyerekre, a testvérre kislányunk másfél-két éves korában: „Előbb tegyük rendbe a kapcsolatunkat, majd utána.” Soha nem lett másik gyermekem, soha nem lett a gyermekemnek édestestvére, éppen úgy, ahogy Andrásnak sem. Hogy valaha begyógyul-e ennek fájó sebe, a hiányzó űrt valaha be tudom-e tölteni, nem tudom. A megértés sok mindhez elvezet, sok mindenben segít, és az eszemmel tudom, hogy éppen elég volt ez az egy gyermek, ki ebben a senyvedésben éljen, de azt nem tudom, hogy valaha meg tudom-e bocsátani, hogy ember nem él az eléje tárt lehetőséggel, ami által kilábalhat a fojtogató magányból és boldogtalanságból, s helyébe a családot helyezi. Ha valaki csak egy kicsit is érzi, hogy ezek milyen fájdalommal bírtak bennem, annak nem könnyű.

Rettenetesek voltak, de még mindig csak mentem előre, egyre közelebb jutva a visszafordíthatatlan lelki halálomhoz és elérkezett a házasságkötésünk napja, mely életem legszebbike volt. Végre teljesült a gyerekkori álmom, végre nem csak néztem, mint nyaranta minden szombaton ácsingózva a menyasszonyokat, hanem végre én voltam a gyönyörű menyasszony a fehér pörgős ruhában, akivel mindenki táncolni akart, és minden gyerek rajta akart csüngeni. Reggel korán elmentem a fodrászhoz, majd fátyollal a fejemen vezettem keresztül a városon hazáig a szüleim lakásába, ahol készülődtem a lánykérésre. Elérkezett az idő, megérkezett a vőlegény kezében a narancssárga liliom csokorral, én meg előléptem hófehérben ragyogóan szépen és meghatódottan. Valami varázslat hatása alatt lehettem, mert minden és mindenki megszűnt számomra létezni, csak mi voltunk ketten. Emlékezni sem emlékszem sokra, majdcsak a házasságkötő teremben felhangzó angyali énekre, ami egy lány torkából fakadt, az én torkomat meg fojtogatta tőle a sírás.

A csokor kiválasztását teljesen rábíztam Andrásra, teljesen megbíztam benne, ez nem tudatos, inkább valami ösztönös döntésem volt. Hogy neki mennyire saját döntése volt a virág színe és fajtája, a csokor alakja, a mai napig nem tudom, mert nem beszéltünk róla, vagy ha beszéltünk is, csak az én kérdezésem által, s már elfelejtettem. Mindenesetre az alsócsakrás narancs kedvenc színe a mai napig is, a liliom meg többek között a halál virágja is.

A templomból kijövetel utáni folyamatosan fújó szélről viszont nem feledkeztem meg máig sem, amiről tudomást sem akartam venni, nem engedtem, hogy elrontsa azt a csodát, amiben aznap éltem. Pedig jól tettem volna, ha figyelek rá, s nem próbálom a szőnyeg alá söpreni, hisz neki az úgysem akadály. És miért foglalkozom a széllel? Azért, mert a szél volt az, amit az első férjem nem szeretett, és amikor temettem is, nagyon-nagyon fújt, jelezve, hogy valami számára nem tetsző történik. Akkor éppen a temetési színjáték volt, most pedig a házassági. Mert ő már tudta azt, amit én még nem akartam tudomásul venni. Azt, hogy nem őszinte szeretetből köttetik ez a frigy, melynek jeleiről szintén nem akartam tudomást venni. Pedig voltak. A templomban, kétszer. Az első az volt, amikor az igen kimondása az András részéről nem nekem történt, nem rám nézett, nem az én szemembe, hanem a papnak mondta miközben ránézett. Akkor abban a pillanatban, mint akibe kést szúrtak, olyan fájdalom nyilallt belém, de elzavartam, s nem foglalkoztam vele. A második pedig akkor ért, mikor a templom ajtón kilépve óriási meglepetés rózsaszirom esőben fürdőztünk, melytől szívből jövően elérzékenyülten nézek újdonsült férjemre, ki nem velem, hanem csakis a rózsaszirmokkal foglalkozott. Azzal, hogy lesöpörje őket kopasz feje tetejéről és zakója válláról.

És ha már az első férjemet említettem, elmondom azt is, hogy vele a házasságkötésünk 1993. július 03-án volt, egy nappal a második napja előtt. Ez egy teljesen véletlen történés volt, az első ajánlott időpontot elfogadtuk az anyakönyvi hivatalban, és majd csak később láttam meg az egymás utániságot és azt, hogy eme második épp Amerikában a függetlenség napja. Hááát, András független is maradt. Csak nem a múltjától, hanem a jelenétől. A jelentől függetlenül élt az ő múltbéli világában, amit kitudja hány generációra visszamenőleg örökítenek már át, és hiába volt minden új felismerésem, hiába próbáltam szépen, kevésbé szépen, csúnyán s még csúnyábban kérni, rávezetni, kudarcot vallottam. Hiába voltak a saját megélései, megtapasztalásai, semmi nem volt képes ki- és elmozdítani az ő stabil, biztonságos helyéről, még ha az már roppant büdös és szoros is.

Volt egy apró kis hiányosság az esküvőnkkel kapcsolatban. Az én elhunyt férjem szelével, szellemével ellentétben András fia nem volt ott. Nem azért, mert nem akartuk, hanem azért, mert éppen aznap jöttek haza a nyaralásukból, és anyukája nem tette meg azt, hogy előbb érkezzenek. A tény magáért beszél. Kinek mi és ki a fontos. Nekem hiába volt fontos, hogy a kisgyerek ott legyen, ha az apukájának nem. Ha igazán fontos lett volna neki is, akkor ez nem fordulhatott volna elő, de nekünk az értékrendjeink kezdetektől fogva nem voltak egyformák, de még csak nem is voltak közel egymáshoz. Éppoly távol voltak és vannak egymástól, mint az ötcsillagos luxusszálloda az erdő közepi kis viskótól.

A lakodalmunk ugyan a közepén volt, de nem az erdőnek, hanem a városnak, és egy szállodában, ahonnan a nagyon jó hangulatú és hosszantartó buliról reggel hazaérve valahogy megejtettük a nászreggelt. Fogalmam sincs semmiről, pedig nem voltam ittas, hogy mi és hogyan történt, egy valamit tudok biztosan, hogy a fehér menyasszonyruhában esett meg a dolog, pedig a kék menyecskében mentem haza.

Ezután következett a nászút, melyet nem meglepő módon én választottam ki, s mivel országon belül maradtunk, egyértelmű volt, hogy a Balatonra megyünk. Annak is majdnem a legtávolabbi pontját sikerült megtalálnom, Máriafürdőt. Egy tóparti kis panzióban laktunk, amiből csak a pincérre, de annak is csak egy mondatára emlékszem: „A fiatalasszonynak jó az étvágya, az előételtől a desszertig mindent elfogyaszt.” Ezen mondat mellett, ami még nagyon megmaradt, hogy abban a tíz napban a Balatonnak azon részének összes mellékhelyiségét megismertem, mert lépten-nyomon pisiltem. Valamint az első ott töltött napunknak az érzése az örökre belém ívódott, mert olyan szeretetben, szerelemben, önfeledt játékban sem előtte, sem azóta nem volt részünk egymással. És a férjem ehhez az alkalomhoz köti a gyermekünk fogantatását, melyet én a nászreggelhez. Akkor még nem tudtuk, de utólag megértettük a farkasétvágyam és a sok pisilés okát, mely a gyermekünk volt. A gyermekünk, aki pontosan úgy és akkor fogant és született, ahogy az én hitemmel egyezik: házasságkötés után családba. Utólag meglátva az összefüggéseket, és az események egymásutániságát, azt mondom, hogy a gyermekem volt az első tudatos teremtésem. Soha előtte, se utána nem szedtem fogamzásgátlót, az esemény utánit hol bevettem, hol nem, túl nagy ügyet nem csináltam a védekezésből, mégsem lettem soha állapotos. Persze, fizikálisan meg lehet magyarázni a fogamzásgátló valamiféle hatásával, ami elősegítette a fogantatást, amit én nem is vitatok, csak egyszerűen túl látok azon.

A nászutunk ezután csak annyiban különbözött a hétköznapjainktól, hogy más helyen voltunk. Nem számított esküvő, férj, feleség, mi csak éltünk tovább a megszokott kis vackainkkal, én romantikus libaként vártam az ifjú férj teljes átváltozását, ami nem történt meg. Az időjárás is siratott minket, mert a tíz nap alatt kétszer tudtam mindösszesen fürödni a Balatonban, abból is csak egyszer a vadonatúj férjemmel, mert ő egy cseppet sem megszállottja a magyar tengernek, mint én. Így hát sokat kirándultunk, de csak egyre emlékszek. Badacsonyba és Tapolcára mentünk át hajóval, meg vonattal, és az egyik helyen üdítőt vett az ifjú férjem. Pepsikólát. Nekem. Nekem, aki csak a cocakólát szerettem. Na, ennél sem kellett több, megkérdeztem, hogy netán az első feleségének vél engem, vagy mi a francért nem tudja, hogy mit szeretek és mit nem. Nagyon kegyetlenül fájt ez az apróságnak tűnő dolog, de aki nem csak a felszínen él, az érti ennek a mélységét. Ekkor már több mint két éve voltunk együtt, frissen házasodtunk, ahol az előbb leírt nem rám nézéssel és rózsaszirom söprögetéssel szembesültem, ez már csak az utolsó csepp volt a pohárban ahhoz, hogy kicsorduljon. És pechünkre pont ott robogott el a vonat, ahova ők első családként nyaralni jártak, hát ez sem könnyítette meg az elszakadásomat a témától.

Valahogy túléltük a nászutunkat, s mit sem tudtunk arról, hogy hármasban tértünk haza, csak mikor feltűnt, hogy nem jött meg a havi mensesem, akkor merült fel bennem, hogy itt valami csoda történt. És valóban ott volt a csoda a két csík jelenlétében a teszten, aminek elvégzése közben én magamhoz hűen bepánikoltam, mert túl keveset pisiltem, és féltem, hogy nem lehet belőle megcsinálni, de a férjem ekkor talán életünkben először és utoljára olyan kedvesen, higgadtan, és szeretetteljesen megnyugtatott, amire mindig is vágytam és vágyom a mai napig is.

Na, innentől kezdve én két lépéssel a föld fölött lebegtem, két hetesen már a kis aprókockás zöldruhácskámban jártam, mert a nadrág derékrésze szorított, holott még semmi változás nem volt látszólag a testemen. De a lelkemben és a tudatomban igen, s ott természetes, magától érthető volt, hogy a nő és anya bő, lenge ruhát visel, melyben büszkén hordja édes terhét, mely az utolsó pillanatig sem volt soha teher. Csodálatos kilenc hónapom volt, így utólag találtam feljegyzéseket hányingerről, de soha nem voltak tartósak és zavaróak, minden természetes volt. Egyetlen pillanatra sem merült fel bennem semmiféle félelem és kétség a gyermek egészségével és születésével kapcsolatban, és a magaméval sem. Imádtam terhesnek lenni. Igen, nem állapotos voltam, hanem voltam egy más állapotban, melynek napról napra láthatóan növekedő és érezhető terhét hordtam nagyon-nagyon boldogan, hisz már 29 éves voltam, és akartam ezt a gyermeket.

Következett az örömhír megosztása a családokkal. Az enyémben sírás és nevetés váltotta egymást, az András édesanyja nagy meleg szeretettel egyántalán nem telve ennyit mondott, miközben hátat fordított nekem: "Ketten fekszenek, hárman kelnek, ez az élet rendje." Húúú, milyen boldogságot sugárzóan kedves megjegyzés volt ugye a nagymamától? Körülbelül ilyen is volt és maradt a mi és a kislányom kapcsolata vele, ami kevésbé zavart volna, de sajnos a férjem éppen pont ilyen hideg, rideg, távolságtartó volt a kezdetektől a végig. De mit lehet várni egy ilyen anya mellett nevelkedett fiú gyermektől, aki még dadogott is. A hasamat és az abban élő gyermeket soha, de soha nem simogatta, nem puszilta meg, soha semmi kedveskedése nem volt irányunkba. Csak ha én kierőszakoltam magunknak. Na, köszönöm az ilyet, senkinek nem kívánom. Egyszer kínomban és fájdalmamban ütöttem a hasamat és kiabáltam: "Nem akarom, hogy ide jöjjön és életem végéig hozzád kössön." Már ekkor elkezdődött az ártatlan gyermek szenvedése, amit az érzelmileg stabil apja miatt az érzelmileg labilis anyja okozott neki. Igen hibáztatom az Andrást, mert minden rajta múlott. Miután én felébredtem a kisfiának köszönhetően s elindultam az úton, mutattam neki is az irányt, előtte jártam, még csak nem is egyedül s nem az ismeretlenbe kellett volna mennie, de nem tette még így se, nemhogy magától. És igen hibáztatom magamat amiért vártam rá és a változására, amit soha nem tudok feladni, soha nem tudom elveszíteni benne a hitemet, mert akkor ott először, megláttam s megéreztem benne azt a valami mögöttest, azt az igazit. Viszont elengedem a kezét, s nem cibálom már magammal bármennyire is fáj, hogy tudom késő lehet. A múltat feledni nem tudom, minden elmulasztott pillanatot, melyet boldogtalanul töltöttünk sajnálok, és sajnálom, hogy így múlt el majd minden pillanatunk, és sajnálom, hogy nem írtuk azokat fölül, de a küldetésem véget ért a lusta fiúval, mely jelenleg azzal jár együtt, hogy a gyermekemtől távol kell legyek, de legalább így ő biztonságban van, nem kell tartania a kiszámíthatatlan anyja hőbörgéseitől.

Így állapotosan két év eltelte után végleg besokalltam a triumvirátus dolgai miatt, és kerek perec megtagadtam, hogy a továbbiakban egy fillért is kapjon a volt feleség. Miért? Az, hogy a gyerek a legolcsóbb holmikban járt, míg az anya márkásábbnál márkásabbakban, az a legkevésbé érdekelt. Az viszont már annál inkább, hogy mikor nem kapta meg időben az egyébként hivatalosan nem is járó havi pénzt, rögtön reklamált, és azt mondta, hogy akkor a gyerek nem jöhet hozzánk. És egyszer valóban nem jött, s ezután két évig nem találkozott apa és fia. És persze erről is én tehettem. Hááát, mindenkinek szíve joga elítélni, de mielőtt megtenné, vegye fel a cipőmet, s járja benne végig az utamat. Sokáig elhittem és emésztettem magamat, de miután nem kötöztem meg sem kezét sem lábát a férjemnek, sem be nem zártam a lakásba, bármikor tehetett volna valamit. DE nem tett. Nem tett, mert egyszerűbb volt az ajtót rácsukni a problémára, mint azt megoldani. Ő a temperamentumából és a nemiségéből adódóan nem szenvedett közzel sem úgy, mint én, vagy ha igen, miért nem tett ellene. A két gyereke a kislányom egy éves korában találkozott először, mert addig bírtam és nem tovább, hogy a gyerekemnek van testvére, és mégsincs. Azt a pillanatot sose felejtem el, amikor a kicsi leány meglátva a bátyját röpült hozzá, pedig ugye emberileg mit sem tudhatott arról, hogy mi és ki az az ismeretlen lény. Persze, tudom, gyerek a gyerekhez vonzódik, de ez más volt.

És innentől kezdve megint el kezdett járni hozzánk a kisfiú, de semmi nem változott a két év alatt. Egy alkalommal ment érte a férjem a megbeszélt időben, de nem tudta elhozni, mert anyukája még nem ért haza a kozmetikából, s be volt zárva a gyerek. Egyszer meg elfelejtettük neki odaadni az edzésének az árát, amiért az anyja képes volt visszaküldeni a gyereket, miután kiderült, hogy pénz nélkül ment haza. Na, ekkor az apja nagyon feldühödött, és jött ment a házban le s föl, a feje majd szét robbant, és csak járkált föl s alá. És ennyi történt. Semmi. Nem beszélt, és nem tett semmit a gyermekéért, hagyta, hogy az anyja érzelmileg terrorizálja, s tette ezt az enyémmel is. Ez nem apa, ez csak egy felnőtt testbe bújt félős kisgyerek, ki nem hiába nem akarta egyik asszonyt, s gyereket sem.

A volt asszonnyal mi köszönő viszonyban sem voltunk, a férjem mint egy szócső kommunikálta le a diktálásainkat egymás felé, persze még a kedves mama is aktív részese volt ennek az ártatlan ember szanaszét szaggatásának. Szörnyű! Rettenetes, hogy egy embert így lehessen madzagon rángatni, hogy egy embernek ennyire ne legyen önállósága, énjéről meg, szabadakaratról meg ne is beszéljünk. Meg inkább azt is kihagynám, hogy anyák ennyire semmibe vegyék a gyerekeiket, mint ahogy az itt történt. Iszonyat! És nem is tudom még milyen jelzőt használjak, hogy éreztessem azt a szeretetlenséget, amiben éltünk.

És mindezek közben az én magzatom növekedett a szívem alatt, én meg találtam egy házikót, amit hitelből és családi segítséggel megvettünk, és totálisan felújítottunk. Vagyis felújíttattunk, mert pénz volt dögivel, hisz a férjem ha kellett, ha nem dolgozott. Kicsit ironikus vagyok, mert nagy a fájdalmam ezzel kapcsolatban is. A ház munkálatatainak irányítása, felügyelése egyes egyedül az enyém volt és az egyre növekvő szép kis pocakomé, hisz én voltam itthon. A férjem nagyon sokszor, és többnyire hétfőn elment és pénteken jött haza. Na, ez nem volt az én világom! Nekem ez rettenetesen nehéz volt, én nem az a tipus vagyok, aki az ilyen távkapcsolatban jól tudja magát érezni. Én szenvedtem ettől-ebben. Szegény gyerekem szenvedett velem együtt, bár ennek semmi jelét nem adta. Míg csak én voltam a kicsi pocaklakó maszatkám nélkül, még valahogy el voltam ezekkel a távollétekkel, de így az építkezés és a terhességem közepette egyre nehezebben viseltem.  A férjem kötetlen munkaidőben dolgozott, jutalékos rendszerben, s nem alkalmazottként, hanem egyéni vállalkozóként, és láttam, tudtam nagyon jól, hogy ő a munkába menekül a család elől. Nem előlem, előlünk, ez nem nálunk alakult ki, de sajnos nem is ért véget, mert ha nem is akar valaki valamit, az valóban nem megy éppenúgy, ahogy a beteg embert sem lehet addig gyógyítani, amíg nincs betegségbelátása.

Hogy a férjem mennyire csak az egyedüliségben tud létezni, arra nagyon jó példa az általam még az albérletbe való összeköltözésünkkor kitalált s megalkotott ravarantü betéti társaság ötletem elutasítása és semmibevétele, s maradt inkább egyéni vállalkozó. Ahogy nem alakítottuk meg ezt a társaságot, úgy nem közösködött velem továbbra sem semmiben, ő élte a maga kis dolgos fontos életét. Persze együtt éltünk, mindent úgy csináltunk, ahogy azt szokták az emberek, csakhogy én nem tudtam ezen szokásokkal megbarátkozni. Nem tudtam elfogadni, hogy minden fontosabb tud lenni, mint az együtt lét, a minőségi együttlét.

1999. január 09-én, a tél közepén megtörtént költözésünk után megállás nélkül pakoltam és pakoltam, és pakoltam. Birtokba vettem életem első saját otthonát, ami azért volt, mert én akartam, a férjem pedig nem mondott nemet, és ahol minden azért volt olyan, és volt ott ahol, mert én kitaláltam, s odatettem, vagy odatetettem. Mindenben magamra voltam hagyva, ami már nem a felszabadító szabadság érzése volt nekem, de én hittem, és akartam boldog lenni, ami ideig óráig sikerült is, de mikor a férjem a legfeltűnőbb kívánságaimat se vette figyelembe, nemhogy a gondolataimat kitalálta volna, nagyon rosszul voltam. Napról napra éltem túl, s hitettem el magammal, hogy majd lesz jobb is, ha a baba megszületik.