13 éve történ BAL-ESET

1999.12.03-án délután az akkor 8,5 hónapos lánykámmal Hupikék törpikék koncerten voltunk kettecskén. Bulink végeztével, mikoris már besötétedett, felhívtam a férjemet, hogy vaj'h mikor érkezik haza.

Bele nem tudtam szólni a telefonba, mert rögtön ezt hallottam: "Szénás", mire én: "Ok". És letettük. Megtudtam amit akartam, hisz kérdés nélkül !!! megmondta, hogy a szomszédos településen van, ahonnan 10 perc az út.

Csakhogy, valami nagyon furcsa volt, valami nagyon nem tetszett. Mégpedig az a felhangoltság, amit hallottam a férjem felől-belől. Nem értettem, s valami nagyon nem stimmelt, valamit éreztem, ami nem volt jó.

Félre téve ezt a megmagyarázhatatlan érzést, a koncert dalait énekelgetve, örömmel sétáltunk kicsilányommal hazafele - ami akkor éppen a szüleim lakását jelentette, mert a házunkban éppen másodjára rakta le a "mester" a parafa burkolatot - hisz apa nem sokára hazaér.

Egyszer látom, hogy megy egy piros-kék villogó jármű abba az irányba, ahonnan a férjemnek jönnie kell, s ekkor valami belém hasított, de félre tettem, "okos" ember módjára nem vettem róla tudomást.

Nagyon rövid idő múlva követi egy másik, ami szirénázik is. Ekkor már nagyon rosszat éreztem, de még mindig elnyomtam, betuszkoltam a szőnyeg alá.

Sétálok, sétálok, sétálok, és belül érzem, hogy nagy a baj, nagy a baj, nagy a baj, de nem akarok róla tudomást venni, ezért még mindig sétálok.

A tíz perc már eltelt, így hát felhívom a férjemet.

Kicsengés nélkül üzenetrögzítő jelentkezik be.

Megint hívom, megint ugyanaz.

Ekkor hívom a másikat, mert ő már lévén nagy üzletember akkoriban, kettő volt neki. Ugyanaz, kicsengés nélküli üzenetrögzítő.

Még mindig tolom, tolom és tolom el MAGAMtól azt a rossz érzést, ami egyre inkább csak fokozódik, és még mindig sétálok.

De mostmár a lakás a cél, ahol a hugom éppen angol órát tart, s kérem, hagyja abba, jöjjön velünk, mert a férjemmel valami baj történt, el kell menjünk autóval arra, ahonnan jönnie kell.

Tesóm erre ezt mondta a tanítványának: "Ne haragudj, el kell mennem, a tesóm, csak úgy nem mondd ilyeneket."

És indultunk. Az akkori kis ezeréves Polski 127-essel kifordultunk a parkolóból, én kezemben a volánnal, hugom meg az övében piciny gyermekemmel.

Ebben a pillanatban bekanyarodott egy mentőautó felénk - merthogy a kórház mellett laktunk - én meg ki az autóból, rohanok utána be a kórház udvarba.

Odaérek, s sírva kérdezem, hogy Varga Andrást hozták-e.

Nem őt hozták.

Kicsit megkönnyebültem, de nagyon rossz érzésem nem hagyott alább, s elindultam kifele.

Ebben a pillanatban megérkezett egy újabb mentő, s itt ismét kérdezem, hogy Varga Andrást hozták-e.

A válasz: "Igen."

Nagyot síkítok, nagyon elkezdek zokogni, s csak ennyit tudok kiáltani: "Neeeeem!!!!"

A mentős gyorsan segítségemre siet szavaival: "Nyugodj meg, jól van." s erre kinyílik a mentő ajtaja, hol látom az én férjemet ülni véres arccal, ki ezt mondja: "De valaki másnak lett baja?"

Ekkor nevetek. Hogy örömömben, vagy fájdalmamban, nem tudom, de nevetek, mert ÉL...Most meg sírok, mert él ugyanúgy, mintha ez meg sem történt volna...

A 208-as bejegyzésben ezt írtam, s az időpontra most is igaz:

"Ma 11 éve szinte percre pontosan, hogy a férjem enyhe agyrázódással és bal könyök zúzódással túl élt egy balesetet, melyre azt mondták: "Ilyen autóból élő ember nem szállt ki!" Hááát de..."

Kiszállt és órákon át csak ezt az egy mondatot ismételgette: "Jó, de valaki másnak lett baja?" Az agyrázódása közepette is csak másokkal foglalkozott, csak az érdekelte, hogy valaki mást ért-e bántódás, s ő magával mit sem törődött.

Igaz lénye itt megmutatkozott, s tudtam, hogy ő nem önzőnek született, nem azért jött most ide e földi létbe, hogy mindenkit tönkretéve csak a saját érdekeit érvényesítse.

Ez nem az ő vállalása.

Mára már tudom, hogy a gyermekünké, de az övé sem az rút, galád mindenkit eltipró önzés, hanem csak a saját MAGa érdekében való kiállás.

Ez nekem is feladatom volt, amire már Zoli halálakor felhívta a figyelmemet egy akkori kolléganőm férje: "Tanulj meg önzőnek lenni, annyira, hogy Te jól érezd magad, mert a körülötted lévők csak így érezhetik jól magukat." Azóta sem tudom, hogyan keveredtünk ilyen beszélgetésbe, hisz előtte soha nem beszélgettünk, talán egyszer-kétszer ha találkoztunk. És nagyon sokáig nem is értettem, mit jelent ez, s mit kell ehhez tennem.

Visszatérve a BAL-ESEThez, néhány óra múlva feltisztult a férjem tudata, éjszakára ott hagytam - meg még két napra -, és másnap ülve az ágyán ezt mondtam neki: "Át kell értékeljük az életünket, ez nagyon erős figyelmeztetés volt."

Ezen kijelentésem megszületéséhez az segített hozzá, hogy én a baleset előtt 4-5 hónapja elindultam azon a MÁS úton, ahol el akartam jutni MAGAMhoz. Ez azzal kezdődött, hogy az alig 4 hónapos gyerekemet tartom a kiságy felett, rázom, és azt hajtogatom, hogy megfojtom. És ez volt az a pillanat, mikor ezt mondtam: "Ez nem ÉN vagyok. Én akartam ezt a gyermeket, én szeretem ezt a gyermeket, én nem akarok ilyet tenni."

És ekkora már eljutottam olyan tudásokhoz, hogy én átértékeltem, komolyan vettem, s megéreztem annak is a súlyát, hogy anélkül, hogy földi, élő ember értesített volna, hamarabb bent voltam a kórházban, mint a férjem...

 

Egyszer valamikor később ezt mondta: "Ezt az egy autót nem szerettem, és ő mentette meg az életem." De ennél tovább nem jutott, s hiába voltak nekem a felismeréseim, azok nem voltak elegendőek, mint azt életünk alakulása bizonyítja.

Pedig megérzésem nem csak nekem volt a balesettel kapcsolatban, mert ahogy elmondta, mielőtt elindult hazafele, megigazgatta a biztonsági övet úgy, ahogy azt nem szokta és leellenőrizte az ülése mellett lévő valami eszközt, amit "menekülés" esetére tartott ott.

A beleseti jegyzőkönyvből tudtuk meg, hogy volt egy szemtanú, akit azóta sem keresett meg, pedig semmire sem emlékszik, s ezek szerint nem is akar. Megelégszik annak a barna, meleg valaminek az emlékével, amiben volt, s talán van még ma is.

Bennem viszont a sok más kérdés mellett felmerült az is, hogy a kétszáz kilométeres út után miért pont az otthon város határában érte a baleset? Lehet nem akart hazajönni, vagy éppen pont, itthon akart lenni?
Talán sosem tudjuk meg, hogy miért állt útjába a kivilágítatlan műszaki hibás teherautó, melyet a mögötte haladó szemtanú látott, s nem értette, hogy az előtte haladó miért nem fékez ahhoz közeledve.
Azt viszont tudom, hogy az a barna, meleg valami az általam oly sokat emelegett sz@r lehet, amiben ha még nyakig is ülünk, akkor sem mozdulunk ki belőle, mert akármilyen büdös is, de már ismert, s biztos-biztonságos...

És a MOST-JELEN

 

Ülök egy szobában, mely nem a barátnőm lakásában van, ami menedékemül szolgál október 21 óta, mikor is elhagytam a múltamat, hanem egy 81 éves idegen nénié, kinek biztonságot ad pusztán a JELEN-LÉT-M.

Mostanra megértettem az elmúlt két napom szomorúságát, ami azután a nagy-nagy SZERETET meditáció után költözött lelkembe. A szeretetem és ölelélesem ahhoz a két emberhez nem jut el, kik a legtöbbet JELENtik nekem: a férjemhez, aki már nem a férjem ugyan, de örökre a gyermekem apukája, s talán az ikerlángom és a gyermekemhez, kinek örökre az anyukája vagyok.

Elgyászoltam a mögöttünk lévő nagy-nagy fájdalmakkal teli 13 éves haldoklás után bekövetkezett halálunkat...