Naplózásom kezdete

Most jutottam el a 2009. júniusi írásaim átmásolásának, elolvasásának végére, és MOST kiegészítem azokat JELENlegi tudásommal, ÉRZéseimmel, GOND-OLataimmal, melyek már fel- és megszabadultak a sok-sok tonnányi teher nagy részétől.

Már gyerekkoromban is próbálkoztam a naplóírással, majd később a kiadás-bevétel vezetésével, de sosem sikerült állandósítanom, mindig megmaradtak a próbálkozás szintjén, és nem állandósultak. Pedig már Yoda mester is megmondta: "Tedd, vagy ne tedd, de soha ne próbáld."

Én ennek ellenére újra és újra próbálkoztam, de igazán azóta vált követhetővé és olvashatóvá az életem, amikor megnyitottam az internetes naplómat ratuil felhasználói névvel, melyet a nevem két-két kezdőbetűjéből alkottam, és az ÉN-M, LÉT-M, ÉLET-M címet adtam neki egy közösségi oldalon. Ide egy egykori kecskeméti iskolás anyuka-társ, által jutottam, kivel sokat beszélgettünk, de igazán barátok soha nem lettünk, viszont időközben bekövetkezett költözésünkkor ő családjával lakója lett megüresedett tanyai házunknak. Hogy miért mondom, hogy nem lettünk igazán barátok? Érzi azt az ember.

Az imént említett beszélgetéseket én kezdeményeztem, illetve csak felajánlottam a lehetőségét, mivel éreztem, hogy segítségre szorul a fiatal két gyermekes asszony, ki egy friss spontán vetélés terhével küzd. Elmondtam neki, hogy több esetben tőlem is ment el baba, bár fizikai szinten sosem nyilvánult ez meg, és tudom mivel jár egy lélek elvesztése. A beszélgetéseink után, mely csak néhány alkalmat jelent, hamarosan ismét állapotos lett, s kilenc hónap múlva egészséges gyermeknek adott életet.

Hogy ő meglátta-e az összefüggést a között, hogy a beszélgetések alatt, és  -által megszabadult félelmek feloldásának és terhek letételének köszönhető harmadik élve született gyermeke, nem tudom, mert az a nem igazán barátság a két lelkileg sérült nő között egy apró félreértés miatt hamarosan véget ért.

Hogy mi volt ez a félreértés?

Mikor elmondtam neki, hogy szándékunkban áll meghirdetni és eladni a házat, ők úgy döntöttek, hogy kiköltöznek belőle. Úgy laktak benne, hogy nem fizettek lakbért, hanem kifestették, leburkolták a padozatot, kerítést építettek a maguk ízlése szerint, s ezek költségeit lelakták. A lámpákkal nem így történt, azt mondtam, hogy azt maguknak vegyék, s majd vigyék is magukkal. Így is történt, s ezek leszerelésével kapcsolatban megkérdezte, hogy a foglalatokat vissza tegyék-e, mire én azt mondtam, hogy ne foglalkozzanak ezzel, csak legyen világítás a házban.

És mint utólag megértettem, itt történt egy kommunikációs hiba, mely műszaki ismereteim hiányosságából eredt, ugyanis fogalmam sem volt róla, hogy mire is szolgál a foglalat a lámpák esetében. Mit tudtam én, hogy a kapcsoló megnyomása nem elég a világossághoz, ahhoz a foglalatba kell belecsavarni a villanykörtét. Vagyis ezt a mozdulatot ismertem, de nem állt össze bennem egy kerek egésszé az összefüggés a világosság és a foglalat között. Számomra az volt fontos, hogy nekik minél kevesebb munkájuk legyen vele.
És itt ért véget a mi kapcsolatunk.

A költözésük elindulásától kezdődően megváltozott a viszonyunk az asszonnyal. Látszatra, illetve hallásra nem - mert telefonon tartottuk a kapcsolatot -, de ott belül felőle-tőle-irányából megjelentek új érzések: ellenálló, elutasító, elforduló. Hogy ezek az érzések miért keltek életre, azt még akkor nem tudtam, de ennek beigazolódása megtörtént, mikor is a kulcsátadásra csak az élettársa jött el, ahol a villanyok nem égtek, mert én azt mondtam, hogy a foglalatokat nem kell visszatenniük.

De hisz én azt is mondtam, hogy legyen világítás, miért nem azt vették figyelembe?

És itt csúcsosodott ki a két nő egymásnak feszülése, de csak én voltam jelen, és így tehetetlenné váltam, tehetetlen düh fogott el az értetlenség miatt, és ezen félreértés a mai napig nem lett letisztázva kettőnk között.

Én mára már MAGAMban, MAGAMmal rendeztem ezt a történetet, eljutottam a MEGÉRTÉStől az ELFOGADÁSon át a MEGBOCSÁTÁShoz és az ELENGEDÉShez:

MegLÁTtam és megÉRTettem a FÉLreértés tényét, és azt is, hogy az ellenálló, elutasító, elforduló érzéseknek én magam adtam teret, mert én magamban is jelen voltak.

Elfogadtam s megbocsátottam, hogy hibáztam, s hibázott a másik is, és ezzel együtt vállalom a saját FELElősségemet, mely létrehozta ezt a helyzetet, melyet idővel elengedtem MAGAMtól, MAGAMból.
Persze eredeti tervemtől, hogy az első napló bejegyzésemet kiegészítem a mai ÉN-Mmel jól eltértem, de sebaj, ami késik nem múlik :)