A megismerkedéstől a házasságkötésig

1996. március 10-én egy általános iskolás osztálytársnőm meghívott egy szegedi anway találkozóra. Ekkor már 13 hónapja voltam özvegy és 6 hónapja újra dolgoztam a szegedi klinikán, ahova a 7 hónapig tartó gyász-táppénzem végeztével visszatértem. Visszatértem, mert visszavártak, s visszavettek. Nagy-nagy szeretettel és segítőkészséggel voltak munkatársaim felém, ahol ennek köszönhetően nagyon jól voltam. Özvegységem új fejezetét egy reggeli ébredésem kezdte, mikor is erre ébredtem: „Megyek vissza dolgozni.” Így, egyik napról a másikra, magam mögött hagyva a gyász minden megélt fázisát újra beálltam a betegágy mellé, három műszakba betegeket ápolni. Az ápolás igazi arcát s lényegét itt, ezekkel a lányokkal és asszonyokkal éreztem s éltem meg. Aki kicsit ért hozzá, annak sokat mond, hogy nálunk a decubitusnak még csak az első foka sem, a bőrpír sem jelent meg soha, szemben az előző és egyben első munkahelyemmel, ahol még kukacot is láttam egy jól kifejlett felfekvésben. Valamint a halállal felvett új kapcsolatomat is kamatoztatni tudtam munkám során, hol már a legelső napon elhunyt emberrel és az ő hozzátartozóival találtam magamat szembe a folyosón, kikhez valós, megélt tapasztalataim által átformálódott empátiával tudtam szólni.

A munkahelyi visszailleszkedésem és jól létem mellett ekkora már özvegységem egy újabb lépcsőfokát is megléptem, ugyanis megtörtént a gyászom alatt számomra korábban elképzelhetetlen kapcsolódás egy másik férfival testi és lelki szinten is. Ez nem egy tartós kapcsolatot jelent, ez egy egyszeri bevezető, visszavezető volt az emberi életbe, amire a fent említett régi osztálytársnő lakásában került sor.

A tartós kapcsolat nem az ő lakásában, viszont az ő közreműködése által lett – bár ezt akkor még egyikőnk sem tudta –, mivel erre a fenti összejövetelre meghívta egy másik ismerősét is.

Miután megérkeztem az újszegedi sportcsarnokba volt még idő a kezdésig, s a kint gyülekező tömegben nézelődtem. Egyszer megláttam egy embert, kinek kopaszodó, vörös feje és hajlott háta volt és nagy-nagy hévvel tört át a tömegen. Nem ismertem, nem láttam soha, de valamiért feltűnt nekem. Talán még csak meg sem lepődtem, mikor bemutatott egymásnak bennünket a közös ismerősünk, hisz akkor még a viszonylag normálisak életét éltem, s nem tulajdonítottam jelentőséget ilyen apróságoknak.

Eltelt a program, amit én végig ültem, végig hallgattam, senkivel nem beszélgettem, és a végén az össze szokott csoport el kezdte szervezni a következő találkozót. Egyszer ezt hallom: „Ti úgyis egy helyen laktok, gyertek együtt.” Ez a ti voltam én és a kopaszodó, vörös fejű és hajlott hátú férfi. Se nem tiltakoztam, se nem ellenkeztem, egyszerűen csak hagytam, de nem is kellett a jóváhagyásom, mert csak úgy, a fejem fölött történtek az események. Nem értettem, hogy mi történt és hogyan és miért, de nem is foglalkoztam vele, egyszerűen megbeszéltük, hogy március 17-én otthon találkozunk a kórház előtt, és mindenki ment vissza a maga életébe. Én a nővérszállóra, mely ekkor a lakhelyem, és a klinikára, ami a munkahelyem volt.

Hogy a kopaszodó, vörös fejű, hajlott hátú ember hova ment, azt majd csak egy héttel később tudtam meg, mikor is pontosan ott voltunk mind a ketten a megbeszélt helyen, és elindulás után elmondta, hogy aznap költözött át a szülei házából egy albérletbe, és éppen csak végzett vele. Talán még ezen alkalommal megtudtam, hogy elvált, van egy fia, és mindent ott hagyott gyerektartás fejében, és eddig bírta a szüleinél lakást, ahol az édesanyja úgy kukucskált a szobája ajtaján, mint kisfiú korában, és hogy van egy barátnője, aki nem régen ment ki Amerikába.

Ezen utolsó információ birtokában, végképp szerteoszlott az a lehetőség, hogy itt valami férfi-nő közti dolog miatt vagyunk jelen, mivel ez nekem szent és sérthetetlen. Na, nem mintha e nélkül felmerült volna bennem bármi is ezzel az emberrel kapcsolatban férfiként, mert sok mindennek mondható volt, csak szépnek nem. Viszont hallgatagnak annál inkább. Ez még az előadás előtt-alatt-után nem tűnt fel, mert ekkor valahogy eltöltöttük az időt, s voltak is sokan körülöttünk, majd csak a haza fele úton vettem észre, hogy be nem áll a szám, csak mondom, mondom, és mondom a magamét.

Ezt a megfigyelésemet sem tartottam magamban, mire ezt a választ kaptam: „Jól tudok hallgatni.”

Mikor nem túl hosszú utunk után, második találkahelyünkről, Gyuláról hazaérkeztünk, odahajoltam Andráshoz – mert a kopaszodó, vörös fejű, hajlott hátú férfinek ez volt a neve – hogy elköszönésképpen adjak két puszit az arcára.

Na ekkor ért ám a meglepetés!!! Ő a számra adott puszit. Jaj, nekem, mi van most, és miért, ki vagyok, hol vagyok? Körülbelül ilyen összevisszaság kavargott bennem ennek az egyetlen puszi, s nem csók hatására. Akkor ott valami történt, hogy mi és miért mára már nagyjából tudom és értem.

Én és a zavarodottságom kiszálltunk a fehér Opel Corsa Comboból, és hazasétáltunk a szüleim lakásába, ami özvegységem óta újra az otthonom volt. Nem nagyon tudtam mit kezdeni ezzel az új helyzettel, miről mit sem tudtam, azt éreztem, hogy valami történt, de nem tudtam, hogy mi. Fel nem merült bennem, hogy ezzel az emberrel közelebbi kapcsolatba kerüljek, férfiként egyántalán nem az esetem. Teljes nyugalommal készültem a találkozásunkra, semmi izgalom, még csak izgatottság sem, az esélytelenek teljes nyugalmával indultam el, s a teljes zűrzavarral tértem haza, s majd másnap vissza a munkahelyemre, ahonnan talán három nap múlva felhívtam az András által megadott telefonszámot, ahol szerencsére nem vette fel senki a telefont. Mert végig azon drukkoltam, hogy csak ne vegye fel, csak ne vegye fel. Nagyon megkönnyebbültem, mikor valóban nem vette fel, s nem értettem miért hívtam fel, de ezzel letudtam, s mentem dolgozni.

Néhány nap múlva a nővérszálló konyhájában hallottam, hogy a portás néni telefonhoz hívott, s mielőtt átadta a kagylót, ezt mondta egy kacsintás kíséretében: „Egy nagyon kellemes férfi hang keres.”

András volt, akivel fogalmam sincs, hogy miről beszéltünk, illetve egy vásárhelyi Charlie koncertről biztosan, mert legközelebb, ott találkoztunk és andalogtunk összebújva. Hogy mi és hogyan alakult, arról szintén fogalmam sincs, egyetlen kép van bennem, hogy én állok elöl, András hátulról hozzámbújva átölel és ringatózunk. Azóta sem beszéltünk életünk ezen pontjáról, mint ahogy semmi másról sem, hisz ő azóta is jól tud hallgatni, én meg mondani a magamét, csak ez ma már nem olyan meghitten történik, mint akkor.

Ezután el kezdtünk randizni. Egészen pontosan én el kezdtem hazajárni hozzá az albérletébe.

Az első alkalommal történt, hogy arról beszéltem, hogy én romantikus lány vagyok. Erre, elmegy, s visszajön egy égő gyertyával: „Én is.” Hááát, igen, ezt azóta is éljük, bármire, vagyis majdnem mindenre képes, amire felhívom a figyelmét, vagy felszólítom.

Ekkor esett meg, és hát el lehet ítélni, vagy sem, de ekkor már megesett a test a testtel érintkezés is. De csak ruhán keresztül, meg olyan lightosan, aminek én nagyon örültem, mondván milyen figyelmes ez az ember. Hááát, évek múlva kiábrándultam eme hiú ábrándomból, mikor is a sok minden nehézségünk mellett még ki is derült, csak nem volt óvszere.

A második alkalommal történt, hogy ültünk a konyhában és ettünk. Pontosabban ő evett, én meg néztem, azt amilyen átéléssel, becsukott szemmel, lassan, komótosan kapta be a falatokat egymás után. Hááát, azóta már a lassú, komótos cselekvése kicsit átminősült. Én megtanultam tőle a lassúságot, viszont úgy érzem, fordítva ez nem igaz, ő nem tanulta meg a tempózást. Pedig mindkettőre szükség van, csak annak helyét és idejét jól kell tudni megválasztani. Ha mi úgy igazán összedolgoztunk, akkor nagyon jól kiegészítettük egymást.

A harmadik alkalommal rákérdeztem, hogy beszélt-e már a barátnőjével, elmondta-e már neki, hogy én vagyok. A válasza: „Még nem, de majd fogok.” Hááát, élete azóta is megmaradt a „majd” állapotában.

Innen már, hogy mi hányadik alkalommal történt, azt nem tudom, de még az első közös fél évünkben, amíg külön éltünk, de mégis együtt a tízemeletes ház első emeleti kis szerelmifészkünkben.

Egy estére azt mondta, hogy ne aludjak nála, mert megy a fia, és az alszik ott. Természetesen beleegyeztem, de aztán a kisördög el kezdett bennem motoszkálni, hogy miért nem találkozhatok én a fiával, s az is velem. Jó, jó, még nagyon az elején tartunk a kapcsolatunknak, de akkor sem tetszett ez a felállás, amit el is mondtam neki, s végül persze, hogy elmentem. Hááát, látszatra azóta is minden úgy van, ahogy én akarom, amit nagyon sokáig én is elhittem, de mostanra már a dolgok mélyére látva, nem.

Egy alkalommal egymagamban takarítottam a kis fészkünket, mikor csörgött a telefon, felvettem, s belemondtam, hogy Varga András telefonja, mire a hívó azt mondta, téves és letette. Ezután még egyszer csörgött, megint felvettem, bemondtam a nevet, mire a hívó ezt mondta: „Az nem lehet.” Hááát, a volt feleség volt, aki nem hitte el, hogy egy nő van a volt férje életében.

Következőleg elmondta az András, hogy elviszi a fiát a másik nagyapjához vidékre, mely ellen nem hogy kifogásom nem volt, hanem örültem, hogy az apa törődik a gyermekével. Csak azt nem értettem, hogy indulás előtt miért ment el a ladáért a szüleihez, mikor itt áll a szolgálati autója a ház előtt. Hááát, csak azért, mert a volt asszony is ment velük, azt is vitte, csak azt elfelejtette nekem mondani. Ja, kérem, aki jól tud hallgatni, azzal ez is megesik.

Mivel a jelek még mindig nem jutottak el a tudatomhoz, merthogy, ekkor még nagyon erősen a normálisak csoportjához tartoztam: egyszer sétáltunk az utcán a város közepén kézenfogva, mikor félrerántott az éppen ott lévő utcába, s leültünk az egyik üzlet padkájára, amin jót nevettem, hogy milyen jópofa hirtelen ötletei vannak ennek az embernek. Amint később megtudtam, a jópofa spontaneitáshoz semmi köze nem volt tettének, annál inkább a velünk szembe jövő volt feleségnek és a gyerekének, akikkel nem akarta, hogy összetalálkozzunk. Miért kérdésemre ezt a választ kaptam: „Ez így jobb mindenkinek.” Hááát, ez az ember azóta sem a spontán jópofa megoldásokkal él együtt jó barátságban, hanem azóta is az elkerülő magatartás frontembere, és inkább nem vesz tudomást dolgokról, mert anyukája megmondta: „Amiről nem beszélünk, abból nem lehet baj.” Hogy én ennek az ellenkezőjét mondom, az nem számít, elvégre az édesanyáé az elsőbbség, az ő szava szent és sérthetetlen, amihez a mindjárt ötven éves kisfiú mereven ragaszkodik is.

Mindezekhez társult olyan anyagi lét, amiben nekem sosem volt részem, mint például az étteremben való étkezések. Nem hatalmas gazdagságra kell gondolni, de az első közös metrós vásárlásunkkor elköltött összeg, az nekem majdnem a havi nővéri fizetésemet tette ki. Ekkor kaptam egy fehér horoszkópos fürdőlepedőt, amilyenem azelőtt soha nem volt, és teljesen lenyűgözött. Nem akartam, elfogadni, de azt mondta: „Csitt, hallgass, majd én tudom.” Hááát, igen. Ekkor kezdődött, hogy félreállított a pénztől, az anyagi világtól, pusztán szeretetből – vagy ki tudja miből –, csak még nem tudtam róla, de mára már tisztán látom. Mikor következőleg elhangzott ez a mondat: "Csitt, hallgass, ne szólj bele!" csak a házunk veszett el miatta.

És akkor talán ennyi, ami a bögyömet nyomta és kikívánkozott belőlem az első gondtalan fél évünkkel kapcsolatban, melyek akkor és ott nem voltak érthetőek nekem, mert akkor még csak ott tartottam ahol az ÉN MAGAM fejlődésében, és mindezek ellenére, mindezekkel együtt elérkezettnek éreztem a pillanatot, hogy hazajöjjek a napfényes városból, és összeköltözzünk ezzel a romantikus, figyelmes, törődő, spontán, családcentrikus emberrel. Na, nem mintha kérte volna, de hááát, nemet sem mondott az ötletemre, úgyhogy irány egy új élet, új emberrel, új munkahellyel, új lakásban.

Könnyed laza munkahelyet szerveztem magamnak a neurológia után a szemészeti osztályra, ahol majd megevett az unalom, meg a kolléganők kórházi pletykálkodása, és az állandó gyerekek körül forgó téma, csúnyábbnál csúnyább szavak közepette, de rá se ránts alapon, hisz itthon vagyok a szerelmemmel egy fedél alatt, mindent kibírok elv működött. Na, nem sokáig, mert egy hónap után kölcsönösen úgy gondoltuk a főnővérrel – kivel érettségi utáni munkába állásom idején nagyon jó baráti- és munkatársi viszonyban voltunk az idegosztályon, és erre alapozva is jöttem hozzá –, hogy jobb, ha távozok, mert szerinte antiszociális vagyok. Hááát, távoztam, és azóta is büszkén vállalom ezt a címkét, amennyiben a fönt leírtak tesznek valakit szociálissá. Nem sokkal utánam ő is távozott, csak ő az örök mezőkre ment pihenni, ahol nyugodjék békében ötvenegy-két év ember lét után.

A közös otthonunk sem egyszerien egyszerű ám. Na, nem maga a lakás, hanem annak lakói az érdekesek. Előttünk egy fiatal pár lakott benne, ahol a férj meghalt, s a fiatalasszony özvegyen maradt. Hááát, ez voltam én, aki másodjára is beköltözött ugyanabba a lakásba, csak másik emberrel. Engem nem zavart, állítólag Andrást sem, anyagilag ez volt kedvező, mert a gyerekkori lépcsőházunkban egy régi kedves ismerősé volt.

Na, és itt is ért ám meglepetés! Beköltözés előtt ki akarta festetni a konyhát, meg a fürdőszobát a néni. Hogy hogyan keveredtünk odáig, hogy majd mi kifestjük, nem tudom, de arra emlékszem biztosan, hogy valami miatt – valószínűleg a megnyilvánulásai alapján – teljesen biztos voltam benne, hogy az András ért hozzá, s neki is kezdtünk kettecskén festegetni, ami ezután jellemző lett ránk albérletről-albérletre járva. Érdekes, hogy egyedül a saját házunkat nem festettük mi magunk, mindenki másét igen. A meglepetés első közös festői munkánk végeztével ért, mikor kiderült, hogy nem csak közösen volt az első önálló festésünk mindkettőnknek, hanem biza külön-külön is.

És akkor, ahogy azt már fentebb írtam, egy hónap közös lét után befejeztem három műszakos ápolónői hatalmas karrieremet, és önként vállalt munkanélkülivé lettem. Akkoriban még fizettek is ezért egy éven át s nem is zargattak, persze, hogy jól esett a hét éves gürc után a lazsálás. Mert az életem innen kezdve az emberek szemében maga volt a jól kereső ember melletti nagyságos asszonyi kényelem minden flinccel-flanccal, utazással, szállodákban való evés-alvással, számítógéppel, ami akkoriban még nem volt mindennapos.

Csak nekem nem volt megfelelő az, ami volt, mert ezzel az új élettel, új emberrel elkezdődött valami olyan is, amit el nem tudtam képzelni, hogy olyan lehet a filmeken kívül is, az igazi életben is. Hááát, megkaptam, megmutatták, hogy lehet, s ehhez jöjjön az első közös karácsonyunk története, ahol elkezdődött az én mozizásom, csak ezt a filmet nem kívülről néztem, hanem élő szereplőjévé váltam.
Itt elmondom, hogy a kopaszodó, vörös fejű, hajlott hátú, mindennek mondható csak szépnek nem ember iránt, aki nem volt az esetem kicsit megváltoztak az érzéseim, s már nem annak láttam, akinek először. Ehhez itt egy későbbi, már a közös otthonunkban történ párbeszéd , ami a barátnőm - kit éppen általa ismertem meg - és köztem történt, miközben az erkélyről néztük a hazatérő embert: "Olyan szép?" mondom én. Erre a barátnőm megdöbbenve rám nézve: "Maradjunk annyiban, hogy aranyos."

Ez a film pontosan arról szólt, amit a nővérszállón az egyik lakótársam egyszer elém vetített a saját élete egy részletével, mikor szidta a párját, annak gyerekét, volt feleségét, és az egész pereputtyot mindenestől. Most is nagyon élénken él bennem az akkori értetlenség érzése, s az, amit mondtam: „Miért beszélsz így? Ezt meg lehet úgy csinálni, hogy egy asztalnál ül volt anyuka, volt apuka, új anyuka, új apuka, gyerek innen, gyerek onnan, meg amonnan, és mindenki szeret mindenkit.” Hááát, tudtam, hogy hogyan lehet, mert emlékeztem arra, ahonnan jöttem, és megkaptam, annak ellentettjét, amit abból az emberek csinálnak. Az előző a vígjáték, ez utóbbi a tragédia, így én egy tragikomédiába keveredtem, melyben csakis kínomban nevettem.

A szentestét én otthon töltöttem sírva egyedül, minek után szeretettel útjára bocsátottam új életem társát, mert a világ legtermészetesebb dolga, hogy az apa a gyerekével legyen ezen az estén. Deee, hogy mindez az új társ kizárásával a régi feleség, valamint az apai nagyszülők jelenlétében, az apuka által vásárolt és odavitt fenyőfa körül történjék, a régi közös otthonban, ahol apuka rajta kapta a szeretőjével az ágyban az asszonykát, azzal már nem tudtam mit kezdeni otthoni magányomban, ezért hívtam társamul a könnyeket.

A kis karácsonyi családi idill után, másnap hozzánk is elhozta apuka a kisfiát, és mi ekkor hármasban díszítettük fel a fát, mikor is én még minden fájdalmat félre tudtam tenni, és a gyereket tudtam előtérbe helyezni, tehát igazán boldogan, s jó hangulatban tettük ezt. Egy dísz leesett és eltörött, mire a gyermek olyan riadt tekintettel nézett rám, amilyet azelőtt még soha nem láttam, viszont gyerekkoromból felrémlett az azt kiváltó érzés oka, és azóta sajnos már nagyon sokszor újra láttam azt  a tekintetet. Hááát, ezt is megnyertem! Nekem is sikerült a gyerekemmel idáig eljutnom! Ezt is megtapasztalhattam, hogy milyen az egy anyának, mikor a gyereke mindenekelőtt a saját szülő anyjától fél. Rettenetes. Mert akkor ott annak a kisfiúnak a tekintetében látott félelmet láttam viszont mindannyisszor az én kislányoméban, akárhányszor valami „rosszat” csinált. Ennek a két gyereknek egyetlen közös pontja van: az apukájuk. Az ő két asszonya bánt ugyanúgy az ő két gyermekével, az ő két szeretetlenségben sínylődő asszonya félemlítette meg az ő két gyermekét. Ha egyszer valaki elmondaná neki rajtam kívül is, hogy vegye már észre, mi történik vele, az életével, és a környezetében élőkével, talán tenne is valamit magáért és a gyerekeiért, ha már a nőkért, a feleségeiért nem tett semmit. Én akkor ott megláttam, megéreztem s megértettem sokmindent, de egymagam tehetetlen voltam, s hiába szakadtam volna én ki a szüleinktől átörökített fájdalmak ördögi köréből, András nem tartott velem, s így csak örlődtem az érzéseim és a tetteim ellentmondásai között, és pontosan ugyanazokat a hibákat követtem el, amit velem, velünk is a szüleink, kik ezért nem hibáztathatóak. Hosszú út és sok tanulás van amögött, hogy ezt felismertem és nem csak mondom, hanem élem is. A legnehezebb magamnak megbocsátani a gyermekemmel szemben elkövetett bántó tetteimért, de talán egyszer sikerül.

A következő szembesülésem az már egy korábban elindított hadjárat folytatása volt, csak az első menetet nem vettem komolyan. Nem hittem el, hogy valóban hazakéri a volt feleség azt a pizsamát, amit azért vettem, hogy legyen nálunk is, s ne kelljen pakolni, hurcolni minden egyes jövésnél. Mikor a karácsonyi ajándékot – társasjáték, hogy legyen nálunk is játék, ha ott volt, mert ugye nálunk nem voltak azok, mert nem volt gyerek se –is hazakérte, akkor már komolyan vettem a dolgot, s én meg az embert kértem, hogy ugyan beszéljen már az asszonnyal, hogy nem jól van ez így. Hááát, hogy beszélt-e vagy sem, ha igen mit, azt csak ők tudják, mert én nem voltam ott, s messziről jött ember azt mond, amit akar, mindenesetre minden hazakerült, s soha többé vissza hozzánk.

És itt elkezdődött az én harcom, a gyermek és a körülötte, vele, miatta, érte vívott küzdelmem az édesapjával, az édesanyjával, és az apai nagyanyjával, vagyis az anyósommal. Őket csak a triumvirátusnak hívtam a későbbiekben, mert egymás ellen voltak addig, míg én meg nem érkeztem, onnantól kezdve viszont jól összefogtak ellenem, kiben ügyesen megtalálták a közös ellenséget. Ebben persze a legártatlanabb az életem társa volt, aki csak egy madzagon mozgatott báb szerepét töltötte be a három nő között, s mikor mind más irányba rángatta, nem lehetett egyszerű megfelelni minden parancsnak. S mivel a sorban én voltam leghátul, így az én rángatásaimra reagált a legkevésbé, az én elképzeléseim, az én meglátásaim, az én igényeim maradtak a háttérben. Persze mindez ügyesen úgy intézve, hogy teljesen az ellentettje látszódjék, s én voltam az, aki kiabált, veszekedett, aki a problémákat okozta, velük, a csendes áldozatokkal szemben.

Egyszer volt egy olyan eset, amikor a gyereket fogorvoshoz vitte az édesanyja, de nem boldogultak vele, ezért azt mondta, hogy legközelebb az apja viszi. Erre jöttem én, azzal, hogy akkor már az apukája is menjen érte az iskolába, s hozzánk jöjjön előtte, mert az akkori énemet már nem a teljesen normálisak közé sorolom, és hittem abban, hogy fontos az előkészítése a dolgoknak.  Ezt anyuka nem engedte meg, apuka meg nem tett ellene semmit, csak meghajolt az erősebb akarat előtt.
Egyszer meg az történt, hogy kirándulni mentünk Szarvasra az arborétumba, ahova a kisfiú mellé beszerveztem egy hasonló korú másik kislányt is, és így négyesben nagyon jól éreztük magunkat, örömmel indultunk haza, hogy még egy cirkuszi előadásra is elmenjünk. Valamikor napközben az Andrást felhívta a gyermekük anyja, hogy ha megyünk haza, akkor menjenek be hozzá az akkor épp aktuális pasijához, kinek háza előtt elhaladunk. Nem értettem miért, de hát anya szava az szent, és bementek. Csakhogy a kisfiú sírva jött ki, hogy anyukája azt akarja maradjon ott vele, s nem jön a cirkuszba. És hogy maradt, vagy jött, nem tudom, de az már mindegy is volt. A gyermeknek óriási fájdalmat okozott, én meg egyre nehezebben viseltem ezeket a nem tudatosan ugyan, de mégis a gyerek ellen irányuló, de semmi képen nem annak érdekeit szolgáló tetteket.
Egy olyan eset, ami a tűréshatárom végleges eléréséhez erősen hozzájárult az, amikor elkértük magunkhoz egy teljes hétvégére a gyereket – egyébként csak egy-egy éjszakára jött –, mert vidékre mentünk kirándulni, s vittük volna magunkkal. Igen, csak vittük volna, mert ugyan elengedte az édesanya, de fél órával a gyerekért menési megbeszélt idő előtt, szól a nagymama, hogy ne menjünk a gyerekért, mert az anyja bevitte a kórházba, mert hányt, meg hasmenése lett. Hááát, hogy otthon miket hallhatott és érezhetett az a kisgyerek, hogy még meg is betegítette magát, arról inkább nem kívánok szólni. Aki egy kicsit is hisz ezekben a dolgokban, az úgyis tudja, aki meg nem, annak minek erőltessem magamat. Apukánál sem mentem semmire, a nagy erőlködésbe majdnem belepusztult a testem is a lelkem után.

És mivel ekkor kisebb-nagyobb belső-külső sugallatra felmerült bennem, hogy lehet üldözési mániám van, meg esetleg a kelleténél féltékenyebb vagyok, jelentkeztem a pszichiátriai gondozóban éppen akkoriban induló asszertív tréningre, miről semmit nem tudtam, de hát csak köze van a pszichéhez, amivel nekem bajaim vannak. Ja, csak ez a tréning nem arról győzött meg, hogy paranoiás vagyok, hanem arról, hogy nem nekem egyedül van ott a helyem, hanem kedves életem társának is, mert amin én problémázok, azt csakis ő tudja megoldani, mivel az ő családja okozza az én összes nehézségemet és küzdelmemet, amiben én társa tudok lenni. Még több mindenre láttam rá, még több mindent láttam másképpen, és még nehezebbé tettem az életemet, meg persze másokét is, mert nem egy irányba haladtunk, és csak rángattuk a másikat a saját meggyőződéseink felé. Én tréningeztem, mások meg alvajáróként tették tovább a maguk kis dolgait, és dobálták szanaszét a szennyesüket, mondván, majd más kimossa, ez nem az ő feladatuk.

Az én hivatalos önismereti utam tehát ezzel a tréninggel indult el, amihez egy nem általam szült, de hozzám, mellém szegődött gyermek, az András fia segített hozzá, ki akkoriban 6-7 éves volt és akinek láttam, éreztem a kínjait, a szenvedéseit, amit a több irányból érkező elvárásoknak való megfelelés okozott benne, neki. De csak én láttam és éreztem ezeket, mert ezeket csak tiszta szemmel és szívvel lehet érzékelni, ellenük tenni pedig csakis tudatosan.

A csatákat magamnak kellett megvívnom, és ezek a csatározások lassan sajnos a gyermekre is kiterjedtek, mert nem bírtam már tovább színészkedni, s mostanra már tudom, de legalábbis sejtem, milyen körülmények között élt az a kisfiú, akit nem hogy megmenteni nem tudtam, de még csak ártottam neki a megjelenésemmel. Legalábbis ezt is elhittem sokáig, de ma már ezt is másképpen látom, mert itt is látom a két gyerek közti egyetlen közös pontot: az édesapát. A két gyerek közt tíz év van, az egyik fiú, a másik lány, a másiknak én vagyok az édesanyja, az egyiknek nem, de mint két tojás, úgy hasonlítanak egymásra. És itt most elsősorban nem a külsőre gondolok: a lányom legapróbb rezdüléseiben, pillarebegtetésében Ákost látom nagyon sokszor, egy film nézésekor a nevetésében őrá emlékeztet, éppen úgy kuncog, mint amaz tette annak idején, s a félelmekről már beszéltem, nem ismétlem magamat.
András tehetetlen volt, mert rabja volt a gyermekkorának, a múltjának, a hitrendszerének, és mindannak amivel, és akivel én szembefordultam. Ezt ő nélküle nem tettem volna meg, éppen úgy, ahogy kreatívságomat sem bontakoztattam volna ki nélküle. Mellette lettem igazán az, aki vagyok. Mellette tudtam meg, hogy képes vagyok otthont berendezni, és alkotni, és a szerelemben felszabadulni. Az ő megengedő magatartása olyan szárnyakat adott nekem, amiket használtam is. Csak sajnos egyedül röpködtem és nagyon elfáradtam, mert soha nem pihenhettem meg, sosem nyújtott nekem védő, ölelő kart, hozzám sosem ért el. És tudom, hogy nagyon sok mindenben, sőt mindenben egyetértett velem, érezte, hogy igazam van, és tudta, hogy az általam járt járatlan út az egyetlen járható, mégsem vállalta az ezzel járó nehézségeket, pedig fele annyi fájdalommal nem járt volna senkinek, de senkinek, mint az általa járt ismert úton haladva, melyen még azóta is rajta van, s az én szívem alatt növekedett gyermekünket is ezen az úton vezeti. Mikor még ez az út csak az a másik gyerek útja volt, azt sem tudtam szónélkül tétlenül nézni, de mikor már az én testemből-lelkemből születettnek is ez jutott, végképp szembeálltam és mindenerőmmel küzdöttem a megszokások ellen az újért. De elbuktam. Nagyon sokszor és keményen pofára estem abban a kötélhúzásban, ahol egyik oldalt volt a régi félelmekkel teli túlerővel bíró megszokásokkal András, a másikon pedig az új, a régitől leválni kívánó, felszabadulásra vágyó ÉN. És mostanra elfáradtam, elengedtem azt a kötelet, s így már nem tud magával rántani a félelmek birodálmába senki. Most a fájdalmakét, a másfajta fájdalmak pillanatait élem, de ő ellenük már nem küzdök, hanem megadom nekik magamat, s hagyom, hagy fájjanak, s bízom benne, hogy most ők fáradnak el előbb. 

És azt hiszem, még egy eset van, ami nagyon kikívánkozik belőlem, és utána megszabadultam a jelentőséggel bíró tapaszaimtól. Ez az egri első hármasban töltött, több napos közös kirándulásunk, melynek előtte láttam egy képet: hárman sétálunk, csörög a telefon, az apja odaadja a gyereknek az anyjával a másik végén, és a gyerek rögtön átváltozik, s utána már tehetetlen vagyok vele, akkor már ismét bekerült az anyja burkába, s nem tud alóla felszabadulni. Elmondtam ezt az Andrásnak, s kértem, hogy beszélje meg a volt feleségével, hogy ne hívja a gyereket, majd az hívja őt, amikor úgy érünk rá, mire a válasz: „Nem fog, gondoskodom róla.” Félreértés ismételten kérem, ne essék, nem elszakítani akartam a gyereket az anyjától, csak valami mást kívántam adni neki. Hááát, apuka gondoskodott és sikerült valami mást adni, valami olyat, amíg eddig még soha. A jelenet úgy, ahogy előre láttam lejátszódott, és olyan szinten padlóra tett a semmibevételem, és ami ennél sokkal fontosabb volt, a gyerek semmibevétele, hogy az egész éjszakát végig veszekedtem a gyerek füle hallatára. A legtöbbet itt is pillanatnyilag én ártottam, de hiszem, és mára már tudom, nem az én hibám volt elsősorban, hogy az akkor ott úgy alakult. Másokért sem felelősséget nem vállalok, sem a terhüket nem cipelem tovább, sem az apáét, sem az anyáét, sem a gyermekét. Egyes egyedül a magamét viszem, amíg viszem, és hiszem, hogy most ezek leírásával sokat letettem a MAGAMéból is.

És még egy fontos dolog, ami arra ad megértést, miért is beszélek olykor hitetlenkedve azzal kapcsolatban, hogy az András mint mondott, vagy sem, mit tett vagy mit sem. A szóban forgó előttem lévő barátnő egyszer hazajött Amerikából, s kértem hívjuk el akkor már közösen bérelt otthonunkba, aki el is jött, s én roppant boldog voltam, hogy ilyen klasszul kezeljük ezt a dolgot, hogy az ő volt pasija, az én mostanim. Aha, egy bibi van, amire kb. három éve jöttünk rá a volt barátnővel, kivel azóta is jó barátságban vagyunk: ők ketten sose jártak egymással úgy, mint férfi meg nő. Döbbenten kérdezte, hogy honnan veszem én ezt, mire a válaszom: „Az András mondta.”

És végül, hogy mit is jelentettek a gyermek és a körülötte lévő problémák?

A tisztán értés érdekében leírom, hogy a gyermek semmiféle problémát nem okozott. Az a maga gyermeki tisztaságával élte a maga kis életét, érzékelte, amit érzékelt. Mindenesetre, röviddel az édesapjával való összeköltözésünk után nálunk aludt és reggel bebújt közénk a takaró alá. Ha én ártó szándékkal lettem volna feléje és mindaz, amit tettem ellene irányult volna, soha nem csinált volna ilyet. Akkor bebújt volna az apukája mellé, vagy elhívta volna maga mellé, de nem ez a gyermek közénk bújt, mintegy összetartozásunkat kifejezve. Hááát, én ezt az üzenetet is megértettem, apuka nem, vagy legalábbis a tettei nem ezt mutatták.

És igazán az elején még valójában semmit nem csináltam, semmi olyat, ami miatt ellenem kellett volna forduljanak a rendszerben engem megelőző asszonyok, mint az anya és az első feleség. Én csak szerettem a fiaikat. Ajaj, lehet a legnagyobbat vétkeztem?! Hisz a fiuk csakis az övék, csakis ők szerethetik, s azok csakis őket szerethetik. Lehet, hogy itt van a kutya elásva?! Hiba van a szeretetben? Vagyis egészen pontosan az annak való megélésében? Na, de nem kanyarodok el megint a lélekbugyraiba, persze, hogy erről van szó.

A kisfiúval úgy tudtam viselkedni, ahogy már az én gyermekemmel soha, mert neki már az édesanyja lettem, s akkora elromlott bennem valami, amit még előtte, az akkori életemben jelen lévő lurkókkal nagyon jól működtettem. A tiszta, önzetlen, elvárás nélküli szeretet volt ez, amiben mind az András kisfia, mind a barátnőm kislánya nagyon jól érezte magát. Ott még nem volt felelősségem, ott még nem volt félelmem, mert nem az enyémek voltak, nem birtokoltam őket, s nem uralkodtam fölöttük. És mindezt tudtam azért tenni, mert nem mindennap voltak jelen az életemben, ami már akkor sem szeretettel volt teli, hanem szeretetlenséggel. A barátnőm kislányával sokkal többet voltam és sokkal közelebbi kapcsolatunk volt, mint az András kisfiával. Ezt betudhatjuk a nem béli különbségnek, illetve a temperamentumnak, no meg az anyák hozzám való hozzáállását se felejtsük ki. Hogy a barátnőm sem burkoltan, sem nyíltan semmi rosszat nem mondott a hátam mögött rólam, abban biztos vagyok, mert ő a szemembe teszi azt, de hogy az első feleség miket mondott és tett, arról én mit sem tudhatok, mert én csak egy tudatlan okostojás vagyok.