Ikerlelkek és más szösszenetek

 Egészen véletlenül, mikor eme írást olvastam s beillesztettem ide NNG. rám írt. Vajon miért? ;-)

"Ikerlelkek

Az elmúlt napokban rengeteget foglalkoztatott a kérdés: Mit jelent, hogy ikerlélek? Mindenkinek van ikerlelke? S ha igen, biztosak lehetünk-e benne, hogy megtaláljuk? S mi van, ha megleljük, majd elveszítjük?

Ebben a kaotikus világban, mikor a változások idejét éljük, az emberek menedéket keresnek emberi kapcsolataikban. Mindenki vágyik egy olyan társra, aki a biztonságot nyújtja. De biztos, hogy ez a cél?

Mióta annak idején a lelkeket kettéválasztották, az emberek folyamatosan másik felüket keresik, kutatják. Az ikerlélekkel való találkozás nem minden ember kiváltsága ezen a Földön...

Sok-sok lélektárs kapcsolat , karmikus szerelem, felismerés kelthet illúziót bennünk az igaz szerelemmel, az ikerláng-energiával kapcsolatban.

Bármilyen közel is állnak egymáshoz az nikerlelkek, amikor a földi létben találkoznak, továbbra is két testben marad ugyanaz a lélek. Bár egyre szorosabbá fonódik egységük. Bár ezen egységen belül is mindig megőrzik különállóságukat.

Az ikerlelkek mindig külön úton indulnak el, mielőtt kiegészítenék egymást. De a teljességet csak a két fél összeolvadása hozhatja meg. Míg az ember nem leli meg másik felét, soha nem érezheti magát teljesnek. Az ikertársán keresztül az ember önmagába szeret bele. A teljesség érzésébe. Amikor azt érzi, semmi nem hiányzik.

Találkozásuk során az egymást kiegészítő tulajdonságok sora nem teljes, hanem a későbbiekben tovább gazdagodik. Csak az a lélek találkozhat ikertársával, aki elég biztos önmagában ahhoz, hogy önértékelésében ne függjön a másiktól. Ekkor lesznek képesek egymás felismerésére, és arra, hogy sértetlenül kerüljenek ki az emberi kapcsolatokból adódó elkerülhetetlen surlódásokból.

Az ikerlelkek mélyen egymásba vésték egymás képét. Ha ezek a lelkek összetalálkoznak, a felismerés egy szempillantás alatt megtörténik. Felismerik a másikban önmagukat. A testvérlelkek a világot jelentik egymás számára, és egyetlen teremtett lélek sem elégítheti ki őket ennyire. Ez azt vonja maga után, hogy mindazok, akik valaha elhagytak minket, azok nem hozzánk valók. Egy ideig kibírjuk mellettük, de aztán érezzük, hogy valami hiányzik. Olyan ez, mintha egy olyan fedőt tennénk egy lábasra, amely nem illszkedik rá tökéletesen. Ezzel szemben azokat a lelkeket, akiket Isten egymásnak alkotott, semmiféle erő nem választhatja el egymástól, és nem is kell elszakadástól tartaniuk. Amikor félni kezd valaki, hogy elcsábítják tőle társát (és erre minden oka meglehet), ez annak a jele, hogy partnere nem a hőn vágyott ikerlélek... Igen, a férfiak és a nők elhagyják egymást, az ikerlelkek azonban soha. Tökéletes bizonyossággal ismerik fel egymást, és többé nem válnak el. Ha egy párkapcsolatban valaha felmerül bennünk a kérdés, hogy vajon a megfelelő emberrel vagyunk-e együtt, akkor bizosak lehetünk benne, hogy nem.

Ezek után jogos a kérdés, miért hallunk ilyen keveset az ikerlelkek kapcsolatáról, ha egyértelműen ez lenne a megoldás arra, hogy boldogok legyünk? A válasz az, hogy talán még nem értek meg erre az emberek. Akkor tudatosítunk valamit, ha készen állunk a befogadására.

Sokan úgy vélik, elérkezett az idő. Én is azt gondolom, hogy mostanra szép számú megtestesült lélek képes a feltétel nélküli szeretetre, ezért immár méltó arra, hogy megtalálja elveszett felét és egyesüljön vele. Az ikerlélek talán már közel is van, és csak arra vár, hogy megtegyük az utolsó lépést fejlődésünkben. A lényeg, hogy készen álljunk erre. Az ikerlélek találkozás csupán azok kiváltsága, akik a tudati fejlődés azon fokán tartanak, hogy le tudják tenni egójukat, képesek a feltétel nélküli szeretetre. Akik tudják, mit keresnek ebben a világban, kik ők valójában. A készenlét mindent jelenthet. A találkozásra csak akkor kerülhet sor, ha megunkban eljutottunk odáig.

Az elmúlt időszakban tanúja voltam számtalan ikerláng meditáció utáni valódi felismerésnek, egymásra találásnak. Az ikerláng energia behívása életünkbe szinte azonnal működik. Azonban ez nem azt jelenti, hogy mindkét fél készenáll a találkozásra. A felismerés minden esetben megtörténik, ám ilyenkor előfordul, hogy a lelkeknek még rövid időre el kell válniuk, hogy önmagukat megtalálják, az egójukat legyőzzék, kötöttségeiket lerendezzék és rájöjjenek, mi az, ami hiányzik életükből.

Az ikerlelkek paradoxona pedig az, hogy mialatt a kettő egyesül, egyéniségük is kivirágzik. Egy ilyen együttlét soha nem unalmas, hanem az örök fejlődés igézetével ajándékoz meg. A párjára lelt ikerlélek a teljességet látja a másikban, s kitölt benne minden űrt..."

 "Füst Milán mindig azt mondta, hogy a férfi-nő kapcsolat egy négy lábú asztal.
Az első láb, hogy két ember életstílusának közel kell lennie egymás hoz. Nem jó, ha az egyik a meleg tengerekhez vonzódik, a másik viszont síelni szeret, ha az egyik imádja a macskákat, míg a másiknak allergiája van a macskaszőrre. Az kell, hogy hasonlóképpen szeressenek élni.
A második láb, hogy egymást is szeressék. ...Anélkül nem megy! Ez viszont egy érdekes dolog. Amikor adjunktus voltam az egyetemen, egy este felhívott a professzor, és azt mondta, "Péter, most láttam egy filmet, ami nagyon fontos dologról szól. Találkozik egy férfi és egy nő, és tulajdonképpen nem akarnak egymástól semmit, csak örülnek, hogy a másik a világon van. Nézd meg!" A professzor nagyon okosat' mondott szerintem. Én azt gondolom, a szeretet ezt jelenti: hogy a másik létezése öröm a számomra.
A harmadik láb: szexuálisan stimmeljenek. Néha beáll egy tragikus helyzet, hogy két ember érzelmileg erősen kötődik egymáshoz, de testileg nem stimmelnek össze. Pedig a dolog valószínűleg enélkül sem fog menni. Sajnos, még a legjobb pszichológus sem tudja meg mondani, hogy a szimpátiák, az antipátiák, az erotikus vonzalmak miből fakadnak, ezeket csak konstatálja az ember.
És a negyedik lába az asztalnak - mondta Milán bácsi, ujját felemelve a nyomaték kedvéért -, hogy a házasság is gazdasági kapcsolat, gyerekek! El ne felejtsétek! Mert olyan csak az olvasókönyvekben van, hogy a nyomor nem öli meg a szerelmet. Megöli.
A férfi-nő kapcsolat tehát egy négylábú asztal, és ha bármelyik lábbal baj van, akkor az asztal döcögni kezd, felborul, összetörik."

Szeretsz?
...vagy akarsz?
Megismered és szerepjátéka által elhiszed róla: ő az igazi. Az igazi szerelem, az igazi barátság. Igazi, mert az egód számára önkéntes színjátéka hiteles; szép ígérete annak, hogy az ő szemüvegén keresztül Te erő vagy és szépség: pótolhatatlanság a világban. De ez illúzió: mert talán nem is Őt szereted, az isteni létezőt; hanem őt, az egót, amely Téged csodál és nagyra tart - mindaddig míg az illúziók szilánkokra nem törnek, és egy hatásos lelepleződés által véget nem ér köztetek az, ami korábban minden másnál nagyszerűbbnek tűnt.
Valódi Szeretet ugyanis csak két szabad lélek között köttethet az Öröklétre, akik AZSÁGUKBÓL adódóan ismerik fel és fogadják el egymást, nem elvárások és remények mentén, földi címkékbe kapaszkodva. Ha ilyen kapcsolatra vágysz - legyen szó szerelemről vagy barátságról -, találd meg, ki vagy - és csak utána oszd meg világodat a Másikkal, akiben felismered az Istent.
Szeretsz vagy akarsz?
Nem mindegy.
Ha szeretsz -áramlasz és úgy csodálod a másikat, akár az Isteni Egy tökéletes megnyilvánulását, szemlélődve és gyönyörködve, a közös út tanulását felvállalva Egységetekért.
Ha akarsz - eleinte szintén csodálsz, ám csodálatod tárgya a felszín marad, nem az Örök Lényeg. A test, a mozdulat, a viselkedés, a gondolkodásmód, a világlátás; és a pillantás, amely Téged "istenné" avat. Mindez ingatag alap egy építkezéshez; és így ritkán van jövője. Az egóban születik, és abban is ér véget - amint lehull a lepel, és felszínre tör az igazság.
Ne akarj társat - csak élj! Keresd Önmagad! És ha készen állsz az igazi szeretésre - megérkezik az igazi társ is. De mindaddig, míg nem tudod, ki vagy és hová tartasz: az emberi kapcsolatok a hiánypótlás funkcióját töltik be, az egót erősítik abban, hogy szerethető. Ez is jó persze, hiszen minden találkozás tanulásra inspirál - csak ne csalódj nagyot, ha ráébredsz, egy jelmezt szerettél a másikban, és nem a valót. Egy képet, amellyé az ő rajongása által Te egy időre válni tudtál.
A Szeretetre készen kell állni.
És érdemes... mert az akarás nélküli Szerelem, Barátság érzésénél nagyobb ajándék aligha lehet ember számára...

Cs.Szabó Virág

 

"Nem érdekel, miből élsz. Azt akarom tudni, mire vágysz és hogy szembe mersz-e nézni a vágyaiddal.
Nem érdekel, hány éves vagy. Azt akarom tudni, megkockáztatod-e, hogy őrültnek tűnj szerelmeidért, álmaidért és azért a kalandért, hogy életben vagy.
Nem érdekel, milyen bolygók köröznek holdad körül. Azt akarom tudni, hogy elérted-e már fájdalmaid középpontját, hogy megnyitottak-e már az élet csalódásai, hogy összezsugorodtál és bezárkóztál-e már a félelemtől, hogy érhet-e még fájdalom.
Azt akarom tudni, hogy elfogadod-e a fájdalmamat és a fájdalmadat anélkül, hogy elrejtenéd, vagy mindenképp megváltoztatni akarnád.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e örülni nekem és önmagadnak, hogy tudsz-e vadul táncolni az extázistól megrészegedve anélkül, hogy figyelmeztetnél bennünket, legyünk óvatosak, reálisak és emlékezzünk emberi mivoltunk korlátaira.
Nem érdekel, hogy igazat beszélsz-e. Azt akarom tudni, hogy mersz-e másnak csalódást okozni, hogy hű maradhass önmagadhoz. Hogy elviseled-e a csalás vádját anélkül, hogy megcsalnád saját lelkedet.
Azt akarom tudni, hogy hűséges vagy-e s ez által megbízható.
Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépséget akkor is, ha nem minden nap pompázik, és hogy tudod-e Isten jelenlétéből meríteni életed.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e kudarcaimmal és kudarcaiddal együtt élni és a tóparton állva mégis az ezüst Hold felé kiáltani: Igen!
Nem érdekel, hol élsz és mennyi pénzed van. Azt akarom tudni, fel tudsz-e állni a kétségbeesés és a fájdalom éjszakája után, megviselten, sajgó sebekkel, hogy gyermekeidnek megadd mindazt, amire szükségük van.
Nem érdekel, ki vagy és hogy kerültél ide. Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz közepébe és nem hátrálsz-e meg.
Nem érdekel, hol, mit és kitől tanultál. Azt akarom tudni, mi ad neked erőt belülről, amikor kint már minden másnak vége van.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni önmagaddal és hogy igazán szereted-e azt a társaságot, melyet üres óráidra magad mellé választottál."

 "MA kitörlök a naplómból két napot: a TEGNAPOT és a HOLNAPOT. A
TEGNAPBÓL tanultam. A HOLNAP pedig a következménye lesz annak,
amit ma megteszek. MA azzal a meggyőzéssel nézek szembe az
élettel, hogy ez a nap soha többé nem fog visszatérni. A MA az utolsó
lehetőség arra, hogy intenzíven éljek. Hiszen senki sem tud biztosítani
arról, hogy látni fogom a napfelkeltét. MA elég bátor leszek ahhoz, hogy ne
szalasszak el több alkalmat. Csak egyetlen lehetőségem van
érvényesülni. MA beruházok a legértékesebb erőforrásomból: az
időmből. A legbizonytalanabb munkámba: az életbe. MA minden percet
szenvedéllyel töltök, hogy a MÁT egy különleges, egy páratlan nappá
tegyen az életemben. MA szembeszállok minden akadállyal, amely az
utamban áll, bízva benne, hogy sikert aratok. MA ellenállok a
pesszimizmusnak és meghódítom a világot egy mosollyal és pozitív
hozzáállással mindig a legjobbat várom. MA minden megszokott
feladatomat fennkölt önkifejezésként végzem el. MA úgy töltöm az időt,
hogy boldog legyek és otthagyjam a lábnyomaimat és jelenlétemet mások
szívében. MA kezdjünk egy új korszakot, ahol álmodhatjuk, hogy minden,
amibe belefogunk lehetséges, és meg is valósítjuk örömmel és
méltósággal..."

 "NE HAGYJUK MAGUKRA a GYEREKEKET a félelmeikkel!

"Goethe Villikirályról szóló balladájában az apa karjában viszi beteg gyermekét az éjszakában, aki közben rettenetesen fél, nyöszörög, mert rémeket lát. Az apa a lidérces látomásokra reális, tényszerű magyarázatokat ad – ugyan, az csak a köd, az csak a fűzfa… –, és nyugtatgatja fiát, hogy nincs mitől tartania. A gyerek így magára marad félelmeivel – a felnőtt nem érti az ő nyelvét, nem látja az ő világát –, és a ballada végére meghal az apja karjaiban. Ha a gyerek irracionális, szorongásos félelmekkel küzd, a felnőttnek nem azt kellene bizonygatnia, hogy ugyan már, amitől rettegsz, az nem létezik – sokkal jobb volna megérteni a félelmeit, és társául, cinkosául kínálkozni abban a világban, amiben éppen él. Thomas Mann gyerekei például egy időben attól kezdtek félni, hogy egy láthatatlan lény időnként bejön a szobájukba. Thomas Mann erre nem azt mondta a gyerekeinek, hogy ugyan, ez hülyeség, hanem azt, hogy ne aggódjatok, én varázsló vagyok, és most ki fogom innen tiltani azt, aki bejött. Tehát belépett a gyerekek képzetkörébe, és így hárította el a vészt. Attól kezdve őt varázslónak hívták a gyerekei, és ez így maradt felnőttkorukban is. Hogy van a varázsló? – kérdezték anyjukat levélben, amikor már távolabb éltek. Nyilván ehhez az kell, hogy a szülői személyiségnek legyen valamiféle súlya, tekintélye; mindenesetre: jó megoldásnak tartom." Dr. Vekerdy Tamás: Érzelmi biztonság"

 

"Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak
erőt kérek a hétköznapokhoz.
Taníts meg a kis lépések művészetére!
Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és
forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és
tapasztalatokat!
Segíts engem a helyes időbeosztásban!
Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú
vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez!
Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak
átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem
a váratlan örömöket és magaslatokat!
Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie!
Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek,
kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó
ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk!
Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő bátorsága és szeretete az igazság kimondásához!
Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások
mondják meg nekünk.
Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit.
Kérlek, segíts, hogy tudjak várni!
Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra.
Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb
és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk!
Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és
a megfelelő helyen - szavakkal vagy szavak nélkül - egy kis jóságot
közvetíthessek!
Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől!
Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van!
Taníts meg a kis lépések művészetére!"

 " Egy réges-régi nyári éjszakán szerelmes lett a Napba a Hold. Még sohasem látta a Napot, csak a melegét érezte, s a meleget kísérő furcsa illatot. Szerette volna közelebbről is látni azt, aki a meleget és az illatot maga után hagyja, de bármilyen korán indult is útjára, sohasem olyan korán, hogy találkozhatott volna vele. Hosszú éjjeli sétáin, miközben lassan végigjárta az eget, százféleképpen is elképzelte a Napot: hol ragyogónak és kedvesnek, hol kacérnak és kegyetlennek, hol pedig szelídnek, csöndesnek.
Akkoriban még nem voltak csillagok, a Hold nem tudott szólni senkihez, s őt sem vigasztalta senki. Olykor bősz szelek érkeztek hozzá, de őket a Hold nem szólította meg. A szelek ezért gőgösnek tartották a Holdat, s nem meséltek neki sem a Napról, aki mindig mosolyogva fogadja őket, sem a folyókról és tengerekről, melyeknek ők fodrozzák vizeiket. A Hold a virágokról sem hallott soha. Nem látott még mást, csak a nagy és fekete éjszakát, nem érzett még mást, csak azt a meleget és azt az illatot, amely oly különös módon borzongatta meg, és amelyről azt sem tudta, mi lehet. Éjfélkor, amikor a legmagasabban járt, megállt egy pillanatra, körülnézett, de onnan sem láthatta a Napot. Ekkorra már a levegő is lehűlt körülötte, ő pedig szomorúan járta be égi útjának hátralévő részét, hogy hajnalban nyugovóra térjen, s ebben a pillanatban az ég másik oldalán útjára induljon a Nap.
Az a Nap, aki sohasem gondolt a Holdra, csupán sietett eloszlatni az utána maradt hideget, sietett fölmelegíteni a levegőt. Szikrázott, forgott az égen, tréfált a felhőkkel, játszadozott a széllel, azok pedig elmesélték neki, hol jártak, mit láttak. Üzenetet hoztak az erdőktől, a földektől, s a Nap addig nyújtózkodott, míg fel nem melegítette a legrejtettebb zugokat is, meg nem talált minden élőlényt. Sosem volt szomorú, sosem volt fáradt, és sosem gondolt arra, hogy mi lesz vele, ha egyszer majd megöregszik. A Holdat ő sem látta soha, eszébe sem jutott neki, hogy mi történik a világban éjszaka, ki világít az égen, ha ő nincsen ott.
Sok-sok éve így volt ez már: Nap és Hold váltogatták egymást, rendben, ahogy kellett, mikor egy éjszaka minden megváltozott.
Ezen az éjszakán megállt az égen s elhatározta, hogy nem mozdul el onnan, míg el nem jön hozzá a Nap.
Néhány héttel azelőtt egy öreg sas röpült el mellette, a Hold megszólította, és elbeszélgetett vele. A sas mesélt neki a Napról is, elmesélte, hogyan táncolja át reggeltől-estig az eget, hogyan szórja szerteszét sugarait.
A Hold még kíváncsibb lett rá, s minél jobban fázott éjszaka, annál jobban vágyta a Napot. Azért is állt meg azon az éjjelen, hogy magához ölelje végre.
A Nap a megszokott időben ébredt, frissen nekivágott az égnek, ám néhány lépés után megtorpant, nehezen tudta kiegyenesíteni sugarait. Egyszer-egyszer vissza is csúszott, és egyre halványabb lett, egyre erőtlenebb. De újra és újra nekilódult, próbált az égen magasabbra jutni.
A Hold szilárdan állt a helyén, az ég leg magasán, és akkor sem mozdult, amikor már elviselhetetlen hőség vette őt körül.
Ekkor a Nap már majdnem félúton járt, s igen közel került a Holdhoz. Közelétől a Hold kibillent egyensúlyából és sebesen zuhanni kezdett felé, húzta magához a Nap ereje.
A Nap nagyon megijedt a feléje tartó hatalmas korongtól, de már nem tudta elkerülni a találkozást. Abban a pillanatban, amikor egymáshoz ért a két test, hatalmas robbanás rázta meg a világot, és szétszóródott az égen sok ezer apró, fényes darab.
Többé nem találkozott a Nap és a Hold, s így van ez jól, mert ha megint találkoznak, egyikük biztosan elpusztul.
Ez volt a legszebb szerelem, ami eddig a világon létezett, mert ebből a szerelemből születtek meg és kerültek föl az égre az első csillagok."