Isván 52

Ő meg én rám talált:

"szinkronitás,lélektárs

Mivel a hallgatáshoz nincs jogom...
Várok, nyitott szemmel járok, ismerkedem és megadom az esélyt, hogy rám találjon egy kölcsönös vonzalomra, testi-lelki összhangra,harmóniára épülő, minkét fél számára jól működő, egy idő után közös célokat is megfogalmazni képes, értelemben, érzelemben egyaránt kiteljesedő összekapcsolódás.
Az,hogy mi lesz egy ismeretségből,két ember döntése.Hogy mennyire és milyen szinten működik,az is.Nincsenek különösebb elvárásaim..Kedves, őszinte, alkalmanként visszafogott vagyok - fejlődöm,erősödöm,épülök..Nem hajt megfelelési kényszer ( ami nem = az alkalmazkodó képesség hiányával..) mely remélhetőleg megfelelő irányba terelgeti a folyamatot..ha elmegy nem fáj mert nem ragaszkodom hozzá - amit kaptam Tőle meghatározó,örök és mély ..már nem "akarok" mert hiszem,hogy ha az akarat és a képzelet konfliktusba kerül egymással MINDIG a képzelet diadalmaskodik.. Néhány számomra fontos kifejezés - vidámság, azonos/hasonló világnézet/értékrend,kommunikáció,megértés,elfogadás,külső-belső harmónia..
Szeretem a pirosat: az élet színe, a véré és a szerelemé.
Nem ragaszkodom a dolgokhoz. A tárgyak nem sokat jelentenek nekem, és bárhol tudok élni, mert az életem magamban hordozom.
Van hetedik szobám és senki nem léphet be oda.
Olyan vagyok, mint bárki más: változó arányban van szükségem távolságra és közelségre, állandóságra és újdonságra.
Már táncoltam egy vulkán tetején de újra megtenném.
Sehol nem olyan szép a hajnal mint egy erdőben.
Szeretem a csendet és nem félek egyedül maradni önmagammal."

Alex 47

Tegnap este miután hazajöttem Csabáról a kiadó szoba megnézése miatti utamról, és az összes albérleti hirdetést átböngésztem, a fb-on olvasgatás közben megjelent egy társkereső oldal hirdetése, melyen megakadt a szemem, de nem foglalkoztam vele, viszont feltűnt, hogy eltűnt. Kicsit később újra megjelent, s akkor rákattintottam. Megnyitás után beírtam a megyémet, meg a születési dátumomat, s dobott be embereket, melyek közül egyetlen egyet néztem meg. Azt, amelyiken egy lovon ülő ember volt, s ezt találtam:

"Viharon túl,..szélcsenden innen

-Tudom ki vagyok, és tudom, mit akarok. A magam útját járom, tudatosan és őszintén. Mindig a pozitív végkifejletben bízom, nyitott vagyok minden szépre és jóra.

A Páromat keresem - mint mindenki más. Egy hozzám illő társat, akivel kiegészíthetjük, inspirálhatjuk egymást. Aki meghallgat, aki megnevettet, aki támasz lehet a bajban és cinkos társ a kalandban. Aki kellően sportos, nem szalad el a kínálkozó lehetőségek elől, és pontosan tudja, hogy az élet a komfortzónánkon túl kezdődik igazán.
............................................................................
-Ha te úgy gondolod,hogy képes vagy eldönteni egy
fotó alapján, én vagyok vagy sem az igazi,akkor biztos
lehetsz benne,.....én nem téged kereslek!

-Tapasztalatom alapján a személyes benyomás a döntő,
amiről nehéz írni,érezni annál inkább egyértelműbb."

Ekkor azt éreztem, hogy lelkemből s helyettem is szólnak ezek a szavak, s pontosan így érzek én is. Ahhoz, hogy további adatokat tudjak látni, regisztrálnom kellett, amit megtettem, rövid, tömör bemutatkozót írtam:
A tudás hatalom. Hatalom önmagam fölött.  Vagyok, aki vagyok, vagyok ahol vagyok, s járom az utam, melyen figyelmesen haladok.
Regisztráció után ezen csodákra akadtam még ugyanazon ember szavaiban:

"Kit keresek?
- egy önmagával és az életével elégedett és harmóniában élő nőt, aki tud adni és kapni, akinek fontos az őszinteség, aki a múltját félretéve, de abból tanulva nyitott egy új kapcsolatra. Akinek fontosak a belső értékek - mert a szépség mulandó, a "pénz pedig szerelem nélkül nem boldogít", mi egyebet adhatnánk egymásnak 20 év múlva, mint szeretetet és megbecsülést? ;)
Tévedések elkerülése végett: nem a másik felem keresem, mert hiszem, hogy aki önmagában nem érzi, hogy kerek egész, az egy másik ember mellett sem élhet teljes életet."
-Gyerek nem akadály.
-Tőlem legfeljebb 120km éljen.
- kor 36-40 között

- magasság 158-170 cm

- testalkat vékony, sportos

- súly 47-58 kg

No ekkor végképp azt éreztem, hogy ezek tőlem s belőlem szólnak, s akár én is írhattam volna. Azt a csodát éreztem, hogy mégis vannak olyan érzetű férfi emberek, amilyen én nőben vagyok. A személybe nem lettem szerelmes, de abba amit képvisel és közvetít, abba már régen beleszerettem.

Hát a centiknek egy kicsit alatta, a súlynak éppen a fölső határán, a kornak pedig kicsit fölötte vagyok, de ki tudja ;-)

Szülés-születés

Ezen előzmények és bevezetés után egyszer csak elérkeztünk oda, hogy megszülessen a kilenc hónapos viszonylag biztonságos pocakban növekvés után a gyermekünk erre az ismeretlen és bizonytalan földi világra. Úgy gondoltam, hogy ez tíz nappal a kiírás előtt, március 17-én fog megtörténni, mert akkor olyan érzéseim és fájásaim voltak, mint annak előtte még soha, így beleegyeztem az éppen aktuális orvosi vizsgálaton felajánlott kórházi befekvésbe, ahol eltöltöttem a hétköznapjaimat, de még mindig egyben gyermekemmel. Hajni barátnőm, aki a klinikán volt a főnővérem, akkor hétfőn este megjelent Szegedről, mondván: „Azt mondtad, hogy ma megszülsz, és én jöttem látogatóba hozzátok.” Ez az ember hitt és bízott bennem, én pedig ezzel az emlékkel együtt, azóta is őrzöm a kis üveggömbbe zárt rózsafejet és a saját készítésű gyertyát, amit aznap hozott.

A hétvégi eltávozásról hétfőn délelőtt visszamentem a kórházba, ahol este miután messziről érkezett férjem elment, nyugovóra tértem. Azaz, csak tértem volna, mert egy hasmenés, meg valami furcsa pukkanás utáni pisilés megakadályozott benne. Hát, az a bölcs anyatermészet gondoskodása révén, a benne élő anyai és gyermeki út elején járó emberi testben lévő lelkek egyike, vagyis én, még nem tudtam, hogy ez már a szülés-születés megindulása volt, de azért sejtvén valamit jeleztem a nővérnek, ki visszaküldött lefeküdni. Az utasításának annyiban nem tettem eleget, hogy az osztályos szoba helyett a szülőszobára mentem, mivel éppen pont belebotlottam a kezelőorvosomba, és ő meg ezt a parancsot adta, ahol viszont a szülésznő közölte velem, hogy ha szülni akarok, akkor ne feküdjek le, hanem sétáljak. Hát én akartam, és sétáltam. De nem egyedül, hanem a közben visszarendelt férjemmel és az infúziós állvánnyal, olykor meg-megállva anyukámnál és a hugomnál, kik szintén besiettek az első unoka, illetve keresztgyerek érkezésének hallatán. Így ők hárman az egész éjszakát ébren töltötték, én viszont nem, mert valamikor elaludhattam, és már csak arra emlékszem, hogy sírva ezt mondtam: „Senki és semmi nem érdekel, hagyjanak békén, én csak aludni akarok.” Fogalmam sincs, hogy mi mikor és hogyan történt, az előbbi mondatom előttről annyi emlékem van, hogy nevetgélve sétálgattam, melybe olykor-olykor a mensesből ismert erős derékfájásom belehasított. A következő emlékképem az, hogy megint sétáltam a folyosón, de már nem nevetgélve, és megkérdeztem a szülésznőtől, hogy most mi legyen, mire ő: „Nem szoktam ilyet mondani, de annyira elfáradtál, hogy azt javaslom, fogadd el a spinába érzéstelenítést.” És mivel akkor még nagyon tudatlan voltam ezen a területen, s jártam a fejlődési utamon ott, ahol, a szülésznőben meg bíztam, elfogadtam a felajánlást, és így szültem is meg nem is. Semmi, de semmi fájdalomra nem emlékszem, ami nekem a szüléshez kötődő legnagyobb fizikai fájdalom, az a gátsebemé. A lelkiről meg jobb lenne nem beszélni, de most van itt az ideje.

Az akkor pillanatnyilag legfájdalmasabb az volt, mikor ezt hallottam a szülésznőtől: „Nem akarja lefényképezni.” Ez az újdonsült apukának szólt, aki távol tőlünk állt karba tett kézzel, én meg még ott is, abban a csodás pillanatban, mikor először öleltem magamhoz a lila, mázas kicsinyke leányom, akkor is azt éreztem, hogy semmit nem lehet rábízni erre az emberre, holott megbeszéltük, s be is vittük a gépet. Mint azt már említettem, akkor még nagyon az elején jártam a fejlődési utamnak, melyen ma már sok mindent másképp látok, és másként csinálnék, de most, az akkort, a múltat írom le.

Ezen túllépve és visszatalálva a pillanat adta varázshoz, akkor sem emlékszem többre, hisz ennyi jutott nekem a gyermekemből, de még jó, hogy ennyi is. Csodálatos volt, ugyanakkor olyan természetes is, hogy ott van az a kisporonty, ki éppen csak felsírt, hogy az apgár pontját megkapja, de a kis születési közjáték után a mellkasomon feküdve, szívem dobogását ismét hallva, megnyugodott. Sokáig azt mondtam, hogy komplikációmentes szülésem volt – nesze neked egészségügyi végzettség –, pedig nem, mert az én kicsinyke lánykám bal kézzel szalutálva jött, ahogy azt a szülésznő közvetítéséből hallottam már akkor, de senki nem foglalkozott azzal az aprócska kis mássággal, hogy nem a buksija jött elöl a gyermeknek, hanem a kis keze.

Anyukámban a kicsiny leány nagy szemei maradtak meg a születése körülményiből, melyekkel az inkubátorban tolva rácsodálkozott az őt körülvevő új zajos, és vakító világra, a hugomban az anyukánk egész éjjen át tartó fel-alá járkálása közbeni csontjainak ropogása, a férjemben, meg ennyi: „Csodálatos volt.” Róla tudni kell, hogy a legapróbb vérvételtől is fél, a vér legkisebb látványától is irtózik, de mint az nálunk lenni szokott, arra a kérésemre sem mondott nemet, hogy apás szülés legyen, melyen hősiesen ott is volt. Hogy jelen mennyire volt, azt csak ő tudja, túl sokat - csak hogy ne azt mondjam, hogy semmit - ezen jelentős eseményről sem beszélgettünk.

A szülés-születés után nem sokkal megértettem, hogy miért is nem történt meg az, az első általam gondolt napon. Az a nap még a halak jegyében volt, ami lezárja a kört, a kos kezdésével ellentétben, valamint azon a napon meghalt az egyik kedves rokonunk, kinek majd a menye neve napján jött világra az én okos kos-kos kislányom, aki a Laura Nóra nevet kapta tőlem, apukájától meg a vargát. Az előbbi, mint azt későbbi aromaterápiás tanulmányaim során megtudtam, a nemes babér, a Laurusnobilis-ból ered, és számomra a betűk véletlenszerű összecsengése a Laura Nóra és a Laurus nobilisben csodálatosak. És mindez nem szándékos és nem tudatos volt, hanem onnan mélyből-magasból érkezett hozzám. A vargáról, az első kerülőutas vargabetűről, amit apukájától kapott, arról meg annyit, amit majd csak évekkel később, kislányom harmadikos korában értettem meg, mikor az akkori osztálytanítója elmondta, hogy az apukák nagyban befolyásolják a gyermekük születését. Az én drága férjem azon a hétfői estén, mielőtt szóltam volna neki, így feküdt le: „Jaj, kislányom, csak ne ma, mert nagyon fáradt vagyok.” Hááát, minden más lehetséges fizikai magyarázat mellett, ezért húzódott el az este spontán beindult szülés a másnap reggel napfelkeltéjéig, hisz a gyermek már akkor nem tudta, melyik hívásnak tegyen eleget, s talán erről árulkodott ellenállásként elöl lévő kicsi keze is.

Amikor délután először kihozták hozzám lánykámat, oda kuporodtam föléje az ágyban, s ezt kérdeztem: „Hát te vagy az?” És abban az érzésben, ami bennem akkor volt, nem volt semmi egetrengető, semmi óriási nagy szeretet, vagy meghatottság, egy egyszerű ténymegállapítás volt. Mára már tudom, hogy akkor, ott az összes későbbi szenvedésünket éreztem, melyet nem kívántam akkor, mikor gyermeket akartam. Persze ezt a semmi érzést hamar elsöpörték az anyai szerető ösztönök, és nagyon boldog voltam minden egyes pillanatban. Kivéve azt, mikor egy bukása után odavittem a nővéreknek, gondolván, kicserélik a kis ruháját és visszaadják. Nem ez történt. Hiába vártam az én csöppségemre, mikor is visszamentem, közölték velem, hogy visszatették a helyére. Én álltam ott lefagyva, mint akit nyakon öntöttek egy vödör jéghideg vízzel, és valahogy visszakeveredtem a kórházi ágyamba, ahol nagy-nagy csendes zokogásban törtem ki, aminek a vizit vetett véget, mikor is az orvos megkérdezte, hogy az anyukának mi a baja. Erre én sírástól elfúló hangon közöltem vele: „Elvették a gyermekemet.” s utasította a nővéreket, hogy adják vissza azt a gyereket az anyjának És ezután visszakaptam, akit most, 13 év múlva megint elvettek tőlem, s rajtam múlik, hogy most visszakapom-e.

A tejem beindulásához egy egykori általános iskolai osztálytársnőm nyújtott segítséget, aki melleimet kezei közé fogva masszírozta, gyűrte azokat és a második-harmadik napra kislányom annyit szopott, amire az egyik csecsemős ennyit mondott: „Nem hittem el, hogy elsőre 60-at szopott, ezért megmértem mégegyszer.” Ez a tejben gazdagság 16 hónapig eltartott, mikor is kislányom teljesen magától, a saját maga ütemében, két hét alatt leválasztotta magát. Addig én bárhol és bármikor szoptattam gyermekemet, 7 hónapos koráig kizárólag csak anyatejet evett, majd utána szintén az ő saját ütemében kérte és kapta meg a pótlásokat. Eközben persze én vívtam a magam csatáit a védőnői és más pl. szülői ellentmondásokkal, miszerint kell annak a gyereknek más is, de se le nem tudtak beszélni arról a valahonnan mélyről fakadó hitemről, se meg nem tudtak győzni arról, hogy beavatkozzak a természet törvényébe. Sajnos ezt a cumizással is megtettem. Mereven elzárkóztam attól, hogy cumizzon a gyerek. Vagyis ez így nem igaz, de annak az első kiköpése után, senki nem tudott meggyőzni arról, hogy a szájába adjam. Pedig mostanra a hugom kislányán látva, akit én szoktattam le teljesen váratlanul és nem szándékosan három év után a cumizásról, hogy mennyivel könnyebb lett volna az életünk. Vagy ki tudja.

Minden esetre az első otthon töltött esténk, amire egy szombati napon, éppen a szülés kiírás szerinti napján került sor, katasztrofális volt. A gyerek az apja kezében az egyik szobában, én meg a fürdőszobában sírtunk. Kikerülve a kórház valamilyen szinten biztonságot adó közegéből, ott maradtam egyedül. Na, jó a férjem ott volt, de valamiért nem tudta azt a biztonságot és megnyugtatást adni, illetve én nem éreztem azt, amiben jól lettem volna. Egy hétig otthon is maradt az én mindenki szemében nagyon rendes férjem, de utána úgy húzott a munkába, mintha mi sem történt volna. Ugyanúgy napokra elment, s olyankor anyukám vagy a hugom voltak velünk egy darabig, majd egy idő elteltével kettesben maradtunk. És tudom, sokan sokkal nehezebb helyzetben, meg apa nélkül. De ezek engem nem vigasztaltak, rajtam nem segítettek. Mint szintén évek-évek múltán beazonosítottam egy igen csak elhúzódó szülés utáni depresszióba kerültem, amiben egy barátnőm által vezetett oldásban az András anyai nagyanyját is láttam, aki csak ült érzéketlenül a bölcsőben síró gyereke mellett. Ez a síró gyermek volt a fent már említett melegszívű nagymamája a kislányomnak. És akkor itt van a helye elmondanom azt, hogy a későbbi utamon az egyik látó ismerősöm azt mondta, hogy a szemöldöke állása, alakja alapján számító viselkedéssel bíró kislányunk az apukájához született le, és az ő karmáját jött oldani. És azt is elmondom, hogy senkire nem hárítok semmi felelősséget, csak azt szeretném, hogy mindenki vállalja a magáét.

A gyermekem nagyon rossz alvó volt, én meg annál inkább jó. Ehhez képest néhány hónapos korában akkor aludtam először végig négy órahosszát egyfolytában, mikor az anyukám az ölében tartotta a gyermekemet. És itt nem sajnáltatni akarom magamat, tudom, hogy ezek édes ébren töltött pillanatok tudnak lenni, csak sajnos nekem nem azok voltak. A gyerekem se nappal, se éjjel nem aludt, és én még akkor sem tudtam mindazt, amit már mára tudok. Akkor csak iszonyatosan megterhelő és fárasztó pillanatok voltak, és mindezek ellenére semmire nem volt időm, semmit nem tudtam nyugodtan csinálni. Jaj, kedves anyuka, ez ezzel jár, gondolhatja bárki is, s tudom én is. Csakhogy egyedül voltam, megértő, kedves és szerető társ nélkül, aki csak félni tudott mindentől és mindenkitől, de elsősorban tőlem. Én voltam az elsőszámú ellensége és mumusa, amitől méginkább rosszabbul éreztem magamat. Mert minden kimondott és kimondatlan gondolat és szó mögött éreztem és tudtam annak igaz valóját. Jaj, de sokszor kértem, hogy ez ne így legyen, milyen sokszor akartam csak egy egyszerű, hétköznapi, érzéketlen nő lenni, amiről már azóta tudom, nem a megoldás lett volna. Nekem volt egy vállalt feladatom, amibe beletartozott a feleség és az anya ilyen módon való megélése, melyek letudásával talán valóban mögöttem hagyhatom az emberi halandóságot. Mert tudom, hogy nekem ez az utolsó életem, ezután már csak egó nélküli, olyan feladatokkal születek le, melybe nem tartozik bele az a sok rettenet, amitől az ember azt hiszi, hogy ember.

Hát igen, egészen idáig vezetett az az út, amire kislányom négy hónapos korában léptem, mikor is őt rázva az ágya fölött azt hajtogattam, hogy megfojtom őt. Ennek gyökerét is megtaláltam egyszer a folyamatos önmunkám során, mikor egyszer az autóban ülve, kezemben alig egy éves kislányommal beugrott az kép, hogy az én anyukám tehetetlen dühében mindig azt mondta nekem elfúló hangon, hogy: „Megfojtalak.” Innentől kezdve soha nem mondtam és nem éreztem azt, hogy megfojtanám a gyerekemet.

Azt viszont nagyon sokszor, hogy magamat legszívesebben nem tudnám az élők sorában. Rettenetes volt megküzdeni a sorozatos lelkiismeret-furdalással, ami minden egyes gyermekemet bántó szavam vagy tettem után gyötört. Nem volt elég az aktuális helyzet okozta nehézségemmel bajlódnom, mert lecsendesett állapotomban mindig magamat okoltam minden bajunkért, magamat hibáztattam, mert hogy én nem tudok másképpen reagálni, pedig ha én nem lennék olyan fenemód érzékeny semmi bajunk nem lenne. Na, ezt nagyon sokáig el is hittem magamról, amihez a környezetem erőteljesen hozzájárult. Mind a családom, mind a menetközben mellém gyülekezett új spirituális baráti társaság, csak más-más indíttatásból és okokból.

Néhány eset, amik most és eddig is gyakran feljöttek bennem, és ezek megbocsátása a legnehezebb, és ezek elengedése tart legtovább.

Két-három éves lehetett a kislányom, mikor szegénykém bent sírt a szokásos esti elalvás körüli cirkusz után a szobájában a rácsukott ajtó mögött és csendesen sírva kiabálta: „Help, help.” Hogy miért angolul, fogalmam sincs, de pedig nem egyszer, s nem kétszer emlegettük ezt az esetet, vagyis egészen pontosan a kislányom, aki erre emlékszik.

Az udvaron észrevettem, hogy a macska koszos tányérját megfogta és elvitte, mire nagyon leszidtam. Másnap a szomszédasszony, aki hallotta a történteket, megkérdezte, hogy nem várok-e túl sokat attól a kislánytól. Egy pillanatig soha nem haragudtam rá, soha nem éreztem, hogy mit szól bele, semmi köze hozzá, azt viszont éreztem, hogy nagyon igaza van.

Az én kicsi lánykám amióta járni tud, azóta a papírzsebkendőt hozza az ő síró anyjának: „Tessék anya.” Jelenlegi eljövetelemkor többek közt azt is elmondtam, hogy azért jövök el, hogy nekem ne hozzon többé zsebkendőt a gyerekem. Elég volt a síró-rívó boldogtalan anyából, inkább legyek távol, de érezzem magamat jól, s a gyermekem annak a rezgését érzékelje felőlem. Már régen meg kellett volna tennem, de mostanra értem meg rá, a gyermekem meg lett elég önálló.

A Csanás évenkénti találkozón Gizus mindig felemlegeti, hogy egyik reggel a kicsi Lau a buszban végig, majd még bent is az ölében ülve csak ezt ismételgette hüppögve: „Anya, apa, Ákos, Edi.” Ákos a testvére, Edi pedig az azzal egyidős szomszéd kislány, akivel szoros kapcsolatban voltunk. Ez meg a szokásos egyik reggeli fésülködős cirkusz után lehetett. Szép, dús, hosszú loknis haja volt az én lányomnak, egészen addig, amíg egy nap zord és kegyetlen anyja akarata ellenére levágatta azt. Talán egyszer megbocsátom magamnak, de már annyira belefáradtam, hogy a legapróbb húzásra is nagyon érzékenyen reagált, én meg még érzékenyebben, vagyis inkább a szeretetlenség miatt érzékenyebb és durvább voltam a kelleténél. Ez a durvaság szerencsére a testén csak egyszer hagyott nyomokat, ami annál is több, mint az megengedhető az én értékrendemben, de hogy a kis lelkében is nyoma maradt, annak jelét egyszer az üzenő füzetből tudtam meg, melyben leírta a gondozó néni, hogy Lauka megverte a babát, és ilyet náluk biztos nem látott. Akkor kimentem hozzájuk, s vállaltam tettemet, és megköszöntem a visszajelzést, és a szülő-pedagógus közötti  késedelem nélküli kommunikációt azóta is nagyon fontosnak tartom, amibe az utóbbi időkben hiba csúszott, a szülő-szülő közti meg kezdetektől fogva nem létezett. És hogy a lelkén még hányszor ejtettem sebet, azt megszámlálni nem tudom, oly sokszor, és hogy azok milyen mélyek azt sem tudhatom, és csak bízni tudok benne és magamban. Benne a kislányomban, hogy mire nagylány, és még nagyobb lány lesz szeretettel helyére tudjuk mindezt tenni, mert sok nálam okosabb azt mondja, hogy soha nem késő szeretni. 

Anyák

Egészen véletlenül most hallottam a rádióban, miközben írtam, majd javítgattam az előző bejegyzésemet.

József Attila

KÉSEI SIRATÓ

Harminchat fokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,
kinyujtóztál a halál oldalán.
Lágy őszi tájból és sok kedves nőből
próbállak összeállitani téged;
de nem futja, már látom, az időből,
a tömény tűz eléget.
Utoljára Szabadszállásra mentem,
a hadak vége volt
s ez összekuszálódott Budapesten
kenyér nélkül, üresen állt a bolt.
A vonattetőn hasaltam keresztben,
hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;
neked, én konok, csirkét is szereztem
s te már seholse voltál. Tőlem elvetted, kukacoknak adtad
édes emlőd s magad.
Vigasztaltad fiad és pirongattad
s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.
Levesem hütötted, fujtad, kavartad,
mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem!
Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad -
félrevezettél engem. Ettelek volna meg!... Te vacsorádat
hoztad el - kértem én?
Mért görbitetted mosásnak a hátad?
Hogy egyengesd egy láda fenekén?
Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!
Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:
haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel
s mindent elrontsz, te árnyék! Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,
ki csal és hiteget!
Suttyomban elhagytad szerelmeidből
jajongva szült, eleven hitedet.
Cigány vagy! Amit adtál hizelegve,
mind visszaloptad az utolsó órán!
A gyereknek kél káromkodni kedve -
nem hallod, mama? Szólj rám! Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni. 1935 / 1936. december

Néhány kimaradt fontos dolog még a gyermekszületés előttről

Még mielőtt rátérnék a szülés-születés történetére, néhány dolog, ami kimaradt és eszembe jutott.

Az első az az eset, ami már az eljegyzésünk után történt az András szüleinek házában, ahol meglepetés szerűen találkoztunk a volt feleséggel. Az ő részére volt meglepetés, mi ugyanis tudtuk, hogy ott van, mert a buzdításomra András rávette az anyját, hogy szóljon, ha megérkezik a gyerekért. Mert a gyerek attól, hogy hozzánk nem járt, a nagyanyjáékhoz igen, mert onnan továbbra is ment a pénz, meg a nagymama, az nagymama. Az meg csak az én hülyeségem, hogy sajnos ez is csak a gyerek pillanatnyi helyzetét szolgálta, de nem az egész élet boldog élésére tanította. Azért akartam a találkozást, hogy beszéljünk a gyerek körüli problémánkról, vagyis, hogy az apa beszéljen az anyával. El is kezdte ezt a beszélgetést az én vőlegényem, de a volt felesége gyorsan beléfojtotta a szót, így kénytelen voltam átvenni azt, melyben röviden kifejtettem, hogy a láthatáshoz való hozzáállása úgy rossz, ahogy van. Sokáig nem kívánta hallgatni, és el kezdett szedelődzködni, mire én közelebb léptem hozzá, így szavak nélkül a testbeszédemmel kifejezve, hogy még nem értünk a végére a beszélgetésnek. Én csak közelebb léptem, de nem értem hozzá, ő viszont felállt és rám emelte a kezét, mire én csak néztem a vőlegényemre és vártam, hogy segítségemre siessen. Hát, arra én várhattam, mert az biza csak ült mozdulatlanul, s nézte, hogy a két nő kakaskodjon. Én így magamra hagyva továbbra sem nyúltam feléje, de az addig csendes, de határozott hangomat felemeltem, mire az apósom jött oda hozzám, és rám szólva eltávolított a volt feleség elől, aki így, mint ki jól végezte dolgát távozhatott gyermekét magával ragadva. Erre én sírva kértem Andrást, hogy csináljon már valamit. Csinált. Elindult az asszony után, nyomában az anyjával és el kezdtek annak könyörögni, hogy ne vigye el a gyereket és ne foglalkozzon velem. És ezek után az asszony el kezdte őket azzal fenyegetni és zsarolni, hogy elköltözik vidékre, mire egyre nagyobb lett az ellenem fordulás a megértés helyett, még erősebben összefogott a triumvirátus, mellyel nem elsősorban az én életemet keserítették meg, hanem a gyermekét, csak ezt ők nem látták, nem akarták, nem tudták meglátni. Az a szegény gyerek meg csak szenvedett továbbra is, persze látszatra nem volt semmi baja, mi meg éltünk, ahogy akkoriban mondtam: „Ebben az ágyban mi nem ketten, hanem hárman fekszünk, mert ti hiába váltatok el, a volt feleséged éppen úgy határozza meg és irányítja a mi kettőnk közös életét, mint annak előtte a tieddel tette.” És a legszomorúbb az volt, hogy napról napra egyre rosszabb lett minden, holott egyre jobban és jobban kellett volna lennünk, hisz 1998 elején mindketten, az András is és én is elvégeztük az agykontroll tanfolyam egy-kettőt és a reiki egyest is. De mivel ezekre is én találtam rá, én találtam ki, András meg csak nem mondott nemet, s nem belső elszántságból jött el, így egyre csak távolodtunk egymástól. Illetve, ahogy azt egy későbbi látó asszony mondta: „A távolság nem nőtt köztetek, mert úgy ahogy te, ő is fejlődött, csak nem kerültetek egymáshoz közelebb.”

A következő eset, ami már az esküvőnk után történt, mikor barátokkal voltunk a Balatonnál, ahol András elment a mosdóba, ahonnan még egy fél óra elteltével sem érkezett vissza. Ekkor én már a gyermekünket hordtam a méhemben, és az addigi egyedülléteim, a magamra hagyatottság miatti félelmeim felerősödtek, és teljesen bepánikoltam, hogy valami baja történt, és én itt maradtam egyedül a gyermekkel. Mint kiderült, semmi baja nem történt, ő teljesen jól volt, egy strandlabda meccset nézett nagy nyugalommal és jókedvvel, majd visszaérve nem értette, hogy mi ezzel az én bajom, miért hisztizek. Hááát, a mai napig nem érti, hogy mi volt és mi a mai napig az én bajom vele, egészen pontosan az ő viselkedésével, azzal a fajta párbeszédhiányos, önző világgal, amiben ő élt és él még ma is, és amiben nekünk, mint családnak nem jut hely. És az én ehhez az önző világhoz való alkalmazkodásomat nem könnyítette meg az egyik ismerősöm, aki elmesélte, hogy egyszer elmentek az anyósához, ahol az a fiát kávéval kínálta, őt, a menyét pedig nem, mire a férj közölte az édesanyjával, hogy ott, ahol a feleségének nem jár ugyanaz, mint neki, ott neki semmi keresnivalója, és feleségét kézen fogva, elmentek onnan. Ehhez képest az eddigi életünk megkoronázása képpen, azon a karácsonyon, mikor az eljegyzésünk volt, a vadonatúj vőlegényem a kedves szüleitől, vagyis inkább a kedves édesanyjától, egy arany pecsétgyűrűt kapott a már korábbi nyak- és karlánca, valamint az éppen friss karikagyűrűje mellé, míg én az ócska piacon vásárolt és több darabba vágott törölközőket. Ha egy kicsit is elszakadok a régi sérelemtől és fájdalomtól, értékelem azt, hogy a törölközőkben legalább volt egy kis személyes, mert azokat az apukája a két kezével szegte be, és nem azt helyezem előtérbe, hogy az András szó nélkül elfogadta azt a megkülönböztetést, ami ezen ajándékok nélkül is nyilvánvaló volt.

És még két nagyon fontos és csodálatos dolog jutott az eszembe a házasságkötés és a gyermekvárás időszakából, amik a rossz és fájó dolgok miatt úgy, ahogy itt az írás közben háttérbe szorultak, úgy az életünkben is.

Az első a házunkra való véletlen rátalálásom. Biciklivel mentem a város széli szőnyegáruházba, hogy valami éppen szükségeset beszerezzek közös kis otthonunk szépítésére, mikor elhaladva egy kis utca mellett feltűnt, hogy az ki van betonozva, holott addig földes volt. Visszakanyarodtam, és bementem az előtte általam még nem járt utcácskába, ami a Zöldfa köz nevet viselte. Fa ugyan nem volt benne egy se, viszont egy ház ablakában volt egy eladó tábla, mely egyből megmozgatta fantáziámat, amit Andrással azon melegében meg is osztottam és hamarosan meg is néztük a házat, ami engem nagyon megfogott. Az Andrást nem annyira, mert régi volt, sok munkát látott benne, ezért rövid időn belül megnéztünk még néhányat, de a legelfogadhatóbb mégis az első lett neki is, amit meg is vettünk, szét is vertünk kint és bent egyaránt. Elsőként az udvart támadtuk meg, ahol az összes gyümölcsfát, szőlőtőkét kiirtottuk, minden ólat, tárolót, udvari wc-t leromboltunk. Mindez történt azért, mert ezek többsége a nagykapu bejáratában álltak, amit ez előttünk lakó idősek soha nem használtak, nekünk azonban erősen civilizált fiataloknak nagyobb szükségünk volt az autóra és annak házára, mint az otthon megteremhető gyümölcsökre és nevelgethető állatokra. Nem volt ezt könnyű megtennem, de mivel még nem voltam az aki, már ma vagyok, így csak az akkori énem szerint tudtam cselekedni, és az Andrásnak fontosabb volt ezeknél az autója kerítésen belüli léte. Mentségemre legyen mondva, hogy tavasszal nagyon sok örökzölddel ültettettük be a kert másik részét, a bejárót meg valahonnan északról hozatott gyönyörű nagy kavicsokkal töltettük fel.

A házon belül ekkora rombolást nem végeztünk, ott csak néhány belső falat és ablakot verettünk ki, miáltal tágasabbá és egyterűvé tettük a régi kis házat, ami az ötvenes években épülhetett. Így megszűnt a kamra, melynek helyére a későbbiekben megálmodtam a konyhaszekrényünket, ami majd csak egy év elteltével születhetett meg az egykori kő és hajópadló helyetti parafa burkolattal együtt. Mindent nem tudtunk egy füst alatt megvalósítani, mert a férjem nem dolgozott eleget, nem volt eleget távol, és így az elsőbbséget a rendelkezésünkre álló kasszából a nyílászárók cseréje kapta meg. A régi, elöregedett, elavult fa helyett a tél közepében sikerült szép, új, divatos és hasznos műanyagokra, a csodálatos spalettákat pedig szintén műanyag redőnyökre váltanunk a ház belső falait pedig citromsárgától napsárgáig beszíneztetnünk. És mindez továbbra is az én ötleteim, az én elképzeléseim alapján, melyeket a férjem vagy egyből, vagy egy kicsit később rábólintva jóváhagyott, de semmi sem készült közös elképzelés alapján, mint eddig sem. És én egyre többet mondtam el, hogy ez nekem nem jó, nekem nem elég, hogy minden anyagit megteremt, engem a pénz nem elégít ki, engem nem lehet azzal megvásárolni, nekem nem lehet a számat betömni vele, mint a fia anyjáét lehetett már a kapcsolatuk kezdetétől fogva. Itt megjegyzem szintén nem saját kitaláció, hanem az András szavai alapján, hogy az első házasságkötéséhez erőteljesen hozzájárult a lakása, a keresettel járó munkahelye, és az autója, ami még ha csak trabant is volt, de gurult és amik kitörési lehetőségnek számítottak a hajdúsági egyszerű körülmények között, 18 éves kora óta anya nélkül élő főiskolás lánynak, akinek még munkahelyet is találtak, ahol azóta is dolgozik. Én ezzel szemben hozzámentem egy viszonylag jól kereső, de a két bőröndjén kívül semmivel nem rendelkező emberhez, aki szintén ezt is saját maga mondta: „A munkám azóta indult be, amióta téged ismerlek, azóta van egyre több megrendelésem.” És emellett az állandó gyomorpanaszaira szedett gyógyszer mennyisége szépen lecsökkent, majd a fájdalmai teljes megszűntével el is maradt. Én  meg maradtam ugyanaz a romantikus liba, aki az üresen álló félkész házban karácsonyfát állított, mondván „Ez az első karácsonyunk hármasban Maszatkával az első otthonunkban.” , az albérletben a karácsony fa alá-mellé tettem a babakocsit benne a kisruhával, melyek várták a beleszülető kisembert, a szüleimnél meg én magam feküdtem be a fa alá, és azt mondtam, hogy én most az unokát tudom ajándékba adni.
A házzal, illetve pontosan az utcával kapcsolatban van még egy nagyon fontos dolog, amire az én lábatlógató, semmit nem csináló magam  önismereti tanulmány útja során ráláttam. Egy olyan apróság vált világossá számomra, hogy András az új kapcsolata, az új házassága, az új gyermeke által kapott, de fel nem ismert, egészen pontosan az általam felismert, de általa figyelmen kívül hagyott lehetőségek után egy újabb lehetőséget kapott az egész élete újra kezdésére, átértékelésére, felülírására. Ugyanis egészen véletlenül abban az utcában sikerült az első közös otthonunkat kialakítanunk, ahol az András szülőháza volt, vagyis ahova a szülőotthonból hazavitték, miután császármetszéssel kiemelték az őt el engedni nem akaró édesanyjából és ahol négy-öt éves koráig, pontosan addig élt, míg felnőtt életében a gyermekei ezen életkorában válásai bekövetkeztek. Sajnos az az átértékelés és élés az új lehetőségeggel a később bekövetkezett figyelmeztető közúti baleset ellenére még mindig várat magára, és ki tudja mikor fogy ki a lehetőségek tárháza, s mikor mondják azt, hogy itt a vége.

És még egy apróság, amit András figyelmen kívül hagyott, az az én gyógyító képességem, aminek első megnyilvánulásán én magam nagyon meglepődtem ugyan, de valahogy olyan természetes volt. Fájó jobb könyökét vettem két kezem közé egy autós utunk alkalmával, minek után az addig rendszeresen jelentkező fájdalom soha többé nem jött elő.

És hogy az én képességeimet figyelmen kívül hagyta, az még semmi, de a sajátjától meg egyenesen megijedt és fejvesztve menekült és menekül előlük azóta is. Egyszer az agykontroll és reiki tanfolyamok után arra a kérdésemre, hogy mitől fél, ezt mondta: „Attól félek, ami igazán vagyok, ami ott a mélyben van bennem.” Az akkor még nem tudatosan, de működő szellememnek nem sok kellett, s megfejtette, hogy mi is az a nagyon félelmetes valami, ami rettegésben tartja azt az embert és nem engedi, hogy egymás életének párjaivá váljunk.
Az a valami a szeretet. A szeretet, ami erősebb mindennél és mindenkinél, és aki nem találkozott még vele, annak igaz való megnyilvánulásával, illetve egészen pontosan tisztában van vele előző létezésének emléknyomai alapján, annak egyszeri emberként nagyon ijesztő tud lenni, mert olyan dolgokat hordoz magával, magában, ami teljesen más az eddig megszokottaknál és fenekestől képes felforgatni az addigi igaz, hogy nem jól, nem boldogan, de megszokottan és biztonságosan működőt. Az András apukája volt olyan, hogy soha senkiben nem bízott, mindig mindent ő barkácsolt, kóburált össze, csak végső esetben kért segítséget egy hozzáértő másiktól, és a nagy tudósok bizonyításai ellenére nem hitt a hold és az ár-apály összefüggésében. Mit is vártam és várok én ilyen indíttatások után attól a gyermektől, ki ilyen anyát és apát választott magának. Megmondom: azon elfojtott mögöttes képességeinek és tudásának az elő hozatalát, melyeket én akkor ott régen megéreztem abban a kopaszodó, vörös fejű, hajlott hátú emberben, és amelyekről az agykontroll tanfolyamon ő maga is meggyőződhetett, mikor a másik által gondolt személyt tetőtől talpig, kíntről-bentig nem csak hogy leírta, de át is érezte, meg mikor minden különösebb erőfeszítés nélkül kettétört egy almát. Ez utóbbi tudom, nem nagy valami, de mégis akkor ott és úgy, az volt neki is és nekem is. Csakhogy a már köztünk meglévő eddigi különbségek itt is megnyilvánultak, s amiktől én szárnyra kaptam, azoktól ő megijedt, és azóta sem él, csak fél. Én meg ugyan nem félek, de élek-e?

A házasság kezdete, a gyermekáldás és -várás

Mindezen figyelmeztető jelek ellenére és a nem túl rózsás kapcsolatunk mellett 1997 vége fele elérkeztem arra a pontra, hogy házasodjunk össze. Megkértem az András kezét, vagy kierőszakoltam, hogy vegyen feleségül, mindegy melyiket használjuk, a lényeg egy: sose kérte meg a kezemet, sose kért, hogy legyek a felesége, csak nem mondott nemet.

Még mielőtt a mi történetünkbe belekezdek, előtte az előttem lévőkről írok egy keveset, amit az András elmondásaiból tudok, és nagyban segítik a megértést. Az enyémet legalábbis egy bizonyos tudatosság elérése után teljessé tették, de sajnos csak az enyémet, akiről, akinek szólt azét nem.

A középiskolai gyűrűs menyasszonya, azért hagyta el őt, mert: „Én családot akarok, amit tőled sose kapok meg.” Már ekkor tudomására hozták, hogy mi az ő vállalt életfeladata, mi az, ami ellen megy. Minden tudás a birtokában volt, de mivel otthon azt tanulta, hogy semmiről se vegyen tudomást, hanem mindent söpörjön a szőnyeg alá, így alakult a mi életünk is úgy, ahogy.

Az első házasságkötésének körülményeiről annyit tudok, hogy annak lefixált idejét néhány hónappal előrébb kellett tegyék, mert a kedves feleségjelölt közölte, hogy gyermeket vár, és nagy hassal már nem lehet esküvő. Így 1989 márciusában összeházasodtak, buliztak egy nem túl nagyot és nem túl jót – melyeket megerősítettek a készült képek –, majd néhány barátjuk társaságában hazatértek romantikus nászéjszakájukra a lakásukba, ahol reggel az ifjú férj a fürdőszobában a magától megrepedt tükörrel találta magát szembe, melyről ezt mondta: „Tudtam, hogy ez nem jelent jót.” Egészen pontosan ennek az lett vége, hogy négy év múlva elváltak. A feleség adta be a válókeresetet, az a feleség, akit a férj a közös otthonukban talált egy másik férfival, miután valami véletlen és váratlan folytán hazament egy tőle nem megszokott időben, és miután beengedték a belülről nem véletlenül ajtóban hagyott kulccsal. A feleség azt mondta, hogy azért csalta meg, mert lelkileg szüksége volt valakire. Az évek folyamán maximálisan azonosultam ennek a mondatnak a lényégével és másodikként én is belekerültem abba a lelki nyomorultság állapotába, amibe az első feleség.

A válás során András néhány bőrönddel távozott a szülei által neki vett lakásból, amit és benne mindent, valamint az autóját is, gyerektartás fejében ott hagyott. Ezek ellenére, minden hónapban adott egy bizonyos összeget az asszonynak, meg vett is mindig valamit a gyereknek. Ez így helyén és rendjén is volt nekik, az asszony teljesen jól működtette ezt a rendszert, roppant kényelmes volt neki, hisz mindene megvolt, ráadásul még a szabadságát is visszakapta, amikor programja volt a gyereket leadta az apjának, aki pénzt is adott, mindent megcsinált az asszony kénye kedve szerint, miközben nem lábatlankodott otthon. Állítólag egy valamire mondott nemet az a mindenre bólogató ember, mégpedig az asszony azon ötletére, hogy vállalja el azt a gyereket, akivel éppen terhes lett valaki mástól. Egészen véletlenül kalandozásaink során, ezzel az új majdnemapukával, kinek gyermekét nem vállalta, én is közelebbi kapcsolatba kerültem később, egészen pontosan együtt éltem vele egy hónapot, melyről ügyesen megállapítottam, hogy egészen véletlenül még egy dolog, ami kísértetiesen ismétli magát András életében.

És akkor most visszatérek a mi házasságkötési történetünkhöz, ahol a jegygyűrűk megvétele sem a szeretet és szerelemjegyében zajlott, de miután jól kicirkuszoltam magamat, elhittem, hogy igen. Ugyanis érzékeny lelkem nem tudta feldolgozni, hogy a felvetett házassági ötletemre, melyet eljegyzésnek kellene megelőznie András semmi aktivitást nem mutat, semmi célozgatásomra, romantikus megnyilvánulásomra nem reagál, ő csak éli a maga életét, és dolgozik. Tehát már a jegygyűrűnk sem azért lett, mert ő akarta, és tett érte valamit is, hanem azért mert én akartam, ő pedig nem mondott nemet. És ha már nem mondott nemet, akkor következett az időpont kitűzése, melyet ismételten én találtam ki, amire ő ismételten nem mondott nemet. Így első nekifutásra 1998. július 04. 16 óra lett célba véve. Ebbe apukám szólt bele egyedül, mégpedig, hogy tegyük későbbre, mert hát mit csinálunk ilyen hosszú ideig a vendégekkel a vacsoráig. Sajnos engedtem neki, és 18 órára áttetettük, ami utólag láttam, hogy nagy hiba volt, mert egy fergeteges bulit csaptunk, ahol reggel 7-kor még az asztal tetején mulattunk.

Mielőtt eljutottunk volna a lakodalomig, kitaláltam, hogy akkor már legyen gyerekünk is, és mivel életemben először András mellett szedtem fogamzásgátló tablettát, gondoltam megbeszélem vele, hogy márciusban abbahagyom, így van három hónap a kiürülésre, és esküvő után bármikor jöhet a baba. Akkor itt most az is kiderül, hogy a gyereket sem akarta, soha nem mondta, hogy legyen, csak ismét nem mondott nemet. És ez végig kísérte az életünket, ebben éltünk, hogy én kitaláltam valamit, ő pedig nem mondott nemet. Egy valamire mondott nemet, amire az első feleségének is, a második gyerekre, a testvérre kislányunk másfél-két éves korában: „Előbb tegyük rendbe a kapcsolatunkat, majd utána.” Soha nem lett másik gyermekem, soha nem lett a gyermekemnek édestestvére, éppen úgy, ahogy Andrásnak sem. Hogy valaha begyógyul-e ennek fájó sebe, a hiányzó űrt valaha be tudom-e tölteni, nem tudom. A megértés sok mindhez elvezet, sok mindenben segít, és az eszemmel tudom, hogy éppen elég volt ez az egy gyermek, ki ebben a senyvedésben éljen, de azt nem tudom, hogy valaha meg tudom-e bocsátani, hogy ember nem él az eléje tárt lehetőséggel, ami által kilábalhat a fojtogató magányból és boldogtalanságból, s helyébe a családot helyezi. Ha valaki csak egy kicsit is érzi, hogy ezek milyen fájdalommal bírtak bennem, annak nem könnyű.

Rettenetesek voltak, de még mindig csak mentem előre, egyre közelebb jutva a visszafordíthatatlan lelki halálomhoz és elérkezett a házasságkötésünk napja, mely életem legszebbike volt. Végre teljesült a gyerekkori álmom, végre nem csak néztem, mint nyaranta minden szombaton ácsingózva a menyasszonyokat, hanem végre én voltam a gyönyörű menyasszony a fehér pörgős ruhában, akivel mindenki táncolni akart, és minden gyerek rajta akart csüngeni. Reggel korán elmentem a fodrászhoz, majd fátyollal a fejemen vezettem keresztül a városon hazáig a szüleim lakásába, ahol készülődtem a lánykérésre. Elérkezett az idő, megérkezett a vőlegény kezében a narancssárga liliom csokorral, én meg előléptem hófehérben ragyogóan szépen és meghatódottan. Valami varázslat hatása alatt lehettem, mert minden és mindenki megszűnt számomra létezni, csak mi voltunk ketten. Emlékezni sem emlékszem sokra, majdcsak a házasságkötő teremben felhangzó angyali énekre, ami egy lány torkából fakadt, az én torkomat meg fojtogatta tőle a sírás.

A csokor kiválasztását teljesen rábíztam Andrásra, teljesen megbíztam benne, ez nem tudatos, inkább valami ösztönös döntésem volt. Hogy neki mennyire saját döntése volt a virág színe és fajtája, a csokor alakja, a mai napig nem tudom, mert nem beszéltünk róla, vagy ha beszéltünk is, csak az én kérdezésem által, s már elfelejtettem. Mindenesetre az alsócsakrás narancs kedvenc színe a mai napig is, a liliom meg többek között a halál virágja is.

A templomból kijövetel utáni folyamatosan fújó szélről viszont nem feledkeztem meg máig sem, amiről tudomást sem akartam venni, nem engedtem, hogy elrontsa azt a csodát, amiben aznap éltem. Pedig jól tettem volna, ha figyelek rá, s nem próbálom a szőnyeg alá söpreni, hisz neki az úgysem akadály. És miért foglalkozom a széllel? Azért, mert a szél volt az, amit az első férjem nem szeretett, és amikor temettem is, nagyon-nagyon fújt, jelezve, hogy valami számára nem tetsző történik. Akkor éppen a temetési színjáték volt, most pedig a házassági. Mert ő már tudta azt, amit én még nem akartam tudomásul venni. Azt, hogy nem őszinte szeretetből köttetik ez a frigy, melynek jeleiről szintén nem akartam tudomást venni. Pedig voltak. A templomban, kétszer. Az első az volt, amikor az igen kimondása az András részéről nem nekem történt, nem rám nézett, nem az én szemembe, hanem a papnak mondta miközben ránézett. Akkor abban a pillanatban, mint akibe kést szúrtak, olyan fájdalom nyilallt belém, de elzavartam, s nem foglalkoztam vele. A második pedig akkor ért, mikor a templom ajtón kilépve óriási meglepetés rózsaszirom esőben fürdőztünk, melytől szívből jövően elérzékenyülten nézek újdonsült férjemre, ki nem velem, hanem csakis a rózsaszirmokkal foglalkozott. Azzal, hogy lesöpörje őket kopasz feje tetejéről és zakója válláról.

És ha már az első férjemet említettem, elmondom azt is, hogy vele a házasságkötésünk 1993. július 03-án volt, egy nappal a második napja előtt. Ez egy teljesen véletlen történés volt, az első ajánlott időpontot elfogadtuk az anyakönyvi hivatalban, és majd csak később láttam meg az egymás utániságot és azt, hogy eme második épp Amerikában a függetlenség napja. Hááát, András független is maradt. Csak nem a múltjától, hanem a jelenétől. A jelentől függetlenül élt az ő múltbéli világában, amit kitudja hány generációra visszamenőleg örökítenek már át, és hiába volt minden új felismerésem, hiába próbáltam szépen, kevésbé szépen, csúnyán s még csúnyábban kérni, rávezetni, kudarcot vallottam. Hiába voltak a saját megélései, megtapasztalásai, semmi nem volt képes ki- és elmozdítani az ő stabil, biztonságos helyéről, még ha az már roppant büdös és szoros is.

Volt egy apró kis hiányosság az esküvőnkkel kapcsolatban. Az én elhunyt férjem szelével, szellemével ellentétben András fia nem volt ott. Nem azért, mert nem akartuk, hanem azért, mert éppen aznap jöttek haza a nyaralásukból, és anyukája nem tette meg azt, hogy előbb érkezzenek. A tény magáért beszél. Kinek mi és ki a fontos. Nekem hiába volt fontos, hogy a kisgyerek ott legyen, ha az apukájának nem. Ha igazán fontos lett volna neki is, akkor ez nem fordulhatott volna elő, de nekünk az értékrendjeink kezdetektől fogva nem voltak egyformák, de még csak nem is voltak közel egymáshoz. Éppoly távol voltak és vannak egymástól, mint az ötcsillagos luxusszálloda az erdő közepi kis viskótól.

A lakodalmunk ugyan a közepén volt, de nem az erdőnek, hanem a városnak, és egy szállodában, ahonnan a nagyon jó hangulatú és hosszantartó buliról reggel hazaérve valahogy megejtettük a nászreggelt. Fogalmam sincs semmiről, pedig nem voltam ittas, hogy mi és hogyan történt, egy valamit tudok biztosan, hogy a fehér menyasszonyruhában esett meg a dolog, pedig a kék menyecskében mentem haza.

Ezután következett a nászút, melyet nem meglepő módon én választottam ki, s mivel országon belül maradtunk, egyértelmű volt, hogy a Balatonra megyünk. Annak is majdnem a legtávolabbi pontját sikerült megtalálnom, Máriafürdőt. Egy tóparti kis panzióban laktunk, amiből csak a pincérre, de annak is csak egy mondatára emlékszem: „A fiatalasszonynak jó az étvágya, az előételtől a desszertig mindent elfogyaszt.” Ezen mondat mellett, ami még nagyon megmaradt, hogy abban a tíz napban a Balatonnak azon részének összes mellékhelyiségét megismertem, mert lépten-nyomon pisiltem. Valamint az első ott töltött napunknak az érzése az örökre belém ívódott, mert olyan szeretetben, szerelemben, önfeledt játékban sem előtte, sem azóta nem volt részünk egymással. És a férjem ehhez az alkalomhoz köti a gyermekünk fogantatását, melyet én a nászreggelhez. Akkor még nem tudtuk, de utólag megértettük a farkasétvágyam és a sok pisilés okát, mely a gyermekünk volt. A gyermekünk, aki pontosan úgy és akkor fogant és született, ahogy az én hitemmel egyezik: házasságkötés után családba. Utólag meglátva az összefüggéseket, és az események egymásutániságát, azt mondom, hogy a gyermekem volt az első tudatos teremtésem. Soha előtte, se utána nem szedtem fogamzásgátlót, az esemény utánit hol bevettem, hol nem, túl nagy ügyet nem csináltam a védekezésből, mégsem lettem soha állapotos. Persze, fizikálisan meg lehet magyarázni a fogamzásgátló valamiféle hatásával, ami elősegítette a fogantatást, amit én nem is vitatok, csak egyszerűen túl látok azon.

A nászutunk ezután csak annyiban különbözött a hétköznapjainktól, hogy más helyen voltunk. Nem számított esküvő, férj, feleség, mi csak éltünk tovább a megszokott kis vackainkkal, én romantikus libaként vártam az ifjú férj teljes átváltozását, ami nem történt meg. Az időjárás is siratott minket, mert a tíz nap alatt kétszer tudtam mindösszesen fürödni a Balatonban, abból is csak egyszer a vadonatúj férjemmel, mert ő egy cseppet sem megszállottja a magyar tengernek, mint én. Így hát sokat kirándultunk, de csak egyre emlékszek. Badacsonyba és Tapolcára mentünk át hajóval, meg vonattal, és az egyik helyen üdítőt vett az ifjú férjem. Pepsikólát. Nekem. Nekem, aki csak a cocakólát szerettem. Na, ennél sem kellett több, megkérdeztem, hogy netán az első feleségének vél engem, vagy mi a francért nem tudja, hogy mit szeretek és mit nem. Nagyon kegyetlenül fájt ez az apróságnak tűnő dolog, de aki nem csak a felszínen él, az érti ennek a mélységét. Ekkor már több mint két éve voltunk együtt, frissen házasodtunk, ahol az előbb leírt nem rám nézéssel és rózsaszirom söprögetéssel szembesültem, ez már csak az utolsó csepp volt a pohárban ahhoz, hogy kicsorduljon. És pechünkre pont ott robogott el a vonat, ahova ők első családként nyaralni jártak, hát ez sem könnyítette meg az elszakadásomat a témától.

Valahogy túléltük a nászutunkat, s mit sem tudtunk arról, hogy hármasban tértünk haza, csak mikor feltűnt, hogy nem jött meg a havi mensesem, akkor merült fel bennem, hogy itt valami csoda történt. És valóban ott volt a csoda a két csík jelenlétében a teszten, aminek elvégzése közben én magamhoz hűen bepánikoltam, mert túl keveset pisiltem, és féltem, hogy nem lehet belőle megcsinálni, de a férjem ekkor talán életünkben először és utoljára olyan kedvesen, higgadtan, és szeretetteljesen megnyugtatott, amire mindig is vágytam és vágyom a mai napig is.

Na, innentől kezdve én két lépéssel a föld fölött lebegtem, két hetesen már a kis aprókockás zöldruhácskámban jártam, mert a nadrág derékrésze szorított, holott még semmi változás nem volt látszólag a testemen. De a lelkemben és a tudatomban igen, s ott természetes, magától érthető volt, hogy a nő és anya bő, lenge ruhát visel, melyben büszkén hordja édes terhét, mely az utolsó pillanatig sem volt soha teher. Csodálatos kilenc hónapom volt, így utólag találtam feljegyzéseket hányingerről, de soha nem voltak tartósak és zavaróak, minden természetes volt. Egyetlen pillanatra sem merült fel bennem semmiféle félelem és kétség a gyermek egészségével és születésével kapcsolatban, és a magaméval sem. Imádtam terhesnek lenni. Igen, nem állapotos voltam, hanem voltam egy más állapotban, melynek napról napra láthatóan növekedő és érezhető terhét hordtam nagyon-nagyon boldogan, hisz már 29 éves voltam, és akartam ezt a gyermeket.

Következett az örömhír megosztása a családokkal. Az enyémben sírás és nevetés váltotta egymást, az András édesanyja nagy meleg szeretettel egyántalán nem telve ennyit mondott, miközben hátat fordított nekem: "Ketten fekszenek, hárman kelnek, ez az élet rendje." Húúú, milyen boldogságot sugárzóan kedves megjegyzés volt ugye a nagymamától? Körülbelül ilyen is volt és maradt a mi és a kislányom kapcsolata vele, ami kevésbé zavart volna, de sajnos a férjem éppen pont ilyen hideg, rideg, távolságtartó volt a kezdetektől a végig. De mit lehet várni egy ilyen anya mellett nevelkedett fiú gyermektől, aki még dadogott is. A hasamat és az abban élő gyermeket soha, de soha nem simogatta, nem puszilta meg, soha semmi kedveskedése nem volt irányunkba. Csak ha én kierőszakoltam magunknak. Na, köszönöm az ilyet, senkinek nem kívánom. Egyszer kínomban és fájdalmamban ütöttem a hasamat és kiabáltam: "Nem akarom, hogy ide jöjjön és életem végéig hozzád kössön." Már ekkor elkezdődött az ártatlan gyermek szenvedése, amit az érzelmileg stabil apja miatt az érzelmileg labilis anyja okozott neki. Igen hibáztatom az Andrást, mert minden rajta múlott. Miután én felébredtem a kisfiának köszönhetően s elindultam az úton, mutattam neki is az irányt, előtte jártam, még csak nem is egyedül s nem az ismeretlenbe kellett volna mennie, de nem tette még így se, nemhogy magától. És igen hibáztatom magamat amiért vártam rá és a változására, amit soha nem tudok feladni, soha nem tudom elveszíteni benne a hitemet, mert akkor ott először, megláttam s megéreztem benne azt a valami mögöttest, azt az igazit. Viszont elengedem a kezét, s nem cibálom már magammal bármennyire is fáj, hogy tudom késő lehet. A múltat feledni nem tudom, minden elmulasztott pillanatot, melyet boldogtalanul töltöttünk sajnálok, és sajnálom, hogy így múlt el majd minden pillanatunk, és sajnálom, hogy nem írtuk azokat fölül, de a küldetésem véget ért a lusta fiúval, mely jelenleg azzal jár együtt, hogy a gyermekemtől távol kell legyek, de legalább így ő biztonságban van, nem kell tartania a kiszámíthatatlan anyja hőbörgéseitől.

Így állapotosan két év eltelte után végleg besokalltam a triumvirátus dolgai miatt, és kerek perec megtagadtam, hogy a továbbiakban egy fillért is kapjon a volt feleség. Miért? Az, hogy a gyerek a legolcsóbb holmikban járt, míg az anya márkásábbnál márkásabbakban, az a legkevésbé érdekelt. Az viszont már annál inkább, hogy mikor nem kapta meg időben az egyébként hivatalosan nem is járó havi pénzt, rögtön reklamált, és azt mondta, hogy akkor a gyerek nem jöhet hozzánk. És egyszer valóban nem jött, s ezután két évig nem találkozott apa és fia. És persze erről is én tehettem. Hááát, mindenkinek szíve joga elítélni, de mielőtt megtenné, vegye fel a cipőmet, s járja benne végig az utamat. Sokáig elhittem és emésztettem magamat, de miután nem kötöztem meg sem kezét sem lábát a férjemnek, sem be nem zártam a lakásba, bármikor tehetett volna valamit. DE nem tett. Nem tett, mert egyszerűbb volt az ajtót rácsukni a problémára, mint azt megoldani. Ő a temperamentumából és a nemiségéből adódóan nem szenvedett közzel sem úgy, mint én, vagy ha igen, miért nem tett ellene. A két gyereke a kislányom egy éves korában találkozott először, mert addig bírtam és nem tovább, hogy a gyerekemnek van testvére, és mégsincs. Azt a pillanatot sose felejtem el, amikor a kicsi leány meglátva a bátyját röpült hozzá, pedig ugye emberileg mit sem tudhatott arról, hogy mi és ki az az ismeretlen lény. Persze, tudom, gyerek a gyerekhez vonzódik, de ez más volt.

És innentől kezdve megint el kezdett járni hozzánk a kisfiú, de semmi nem változott a két év alatt. Egy alkalommal ment érte a férjem a megbeszélt időben, de nem tudta elhozni, mert anyukája még nem ért haza a kozmetikából, s be volt zárva a gyerek. Egyszer meg elfelejtettük neki odaadni az edzésének az árát, amiért az anyja képes volt visszaküldeni a gyereket, miután kiderült, hogy pénz nélkül ment haza. Na, ekkor az apja nagyon feldühödött, és jött ment a házban le s föl, a feje majd szét robbant, és csak járkált föl s alá. És ennyi történt. Semmi. Nem beszélt, és nem tett semmit a gyermekéért, hagyta, hogy az anyja érzelmileg terrorizálja, s tette ezt az enyémmel is. Ez nem apa, ez csak egy felnőtt testbe bújt félős kisgyerek, ki nem hiába nem akarta egyik asszonyt, s gyereket sem.

A volt asszonnyal mi köszönő viszonyban sem voltunk, a férjem mint egy szócső kommunikálta le a diktálásainkat egymás felé, persze még a kedves mama is aktív részese volt ennek az ártatlan ember szanaszét szaggatásának. Szörnyű! Rettenetes, hogy egy embert így lehessen madzagon rángatni, hogy egy embernek ennyire ne legyen önállósága, énjéről meg, szabadakaratról meg ne is beszéljünk. Meg inkább azt is kihagynám, hogy anyák ennyire semmibe vegyék a gyerekeiket, mint ahogy az itt történt. Iszonyat! És nem is tudom még milyen jelzőt használjak, hogy éreztessem azt a szeretetlenséget, amiben éltünk.

És mindezek közben az én magzatom növekedett a szívem alatt, én meg találtam egy házikót, amit hitelből és családi segítséggel megvettünk, és totálisan felújítottunk. Vagyis felújíttattunk, mert pénz volt dögivel, hisz a férjem ha kellett, ha nem dolgozott. Kicsit ironikus vagyok, mert nagy a fájdalmam ezzel kapcsolatban is. A ház munkálatatainak irányítása, felügyelése egyes egyedül az enyém volt és az egyre növekvő szép kis pocakomé, hisz én voltam itthon. A férjem nagyon sokszor, és többnyire hétfőn elment és pénteken jött haza. Na, ez nem volt az én világom! Nekem ez rettenetesen nehéz volt, én nem az a tipus vagyok, aki az ilyen távkapcsolatban jól tudja magát érezni. Én szenvedtem ettől-ebben. Szegény gyerekem szenvedett velem együtt, bár ennek semmi jelét nem adta. Míg csak én voltam a kicsi pocaklakó maszatkám nélkül, még valahogy el voltam ezekkel a távollétekkel, de így az építkezés és a terhességem közepette egyre nehezebben viseltem.  A férjem kötetlen munkaidőben dolgozott, jutalékos rendszerben, s nem alkalmazottként, hanem egyéni vállalkozóként, és láttam, tudtam nagyon jól, hogy ő a munkába menekül a család elől. Nem előlem, előlünk, ez nem nálunk alakult ki, de sajnos nem is ért véget, mert ha nem is akar valaki valamit, az valóban nem megy éppenúgy, ahogy a beteg embert sem lehet addig gyógyítani, amíg nincs betegségbelátása.

Hogy a férjem mennyire csak az egyedüliségben tud létezni, arra nagyon jó példa az általam még az albérletbe való összeköltözésünkkor kitalált s megalkotott ravarantü betéti társaság ötletem elutasítása és semmibevétele, s maradt inkább egyéni vállalkozó. Ahogy nem alakítottuk meg ezt a társaságot, úgy nem közösködött velem továbbra sem semmiben, ő élte a maga kis dolgos fontos életét. Persze együtt éltünk, mindent úgy csináltunk, ahogy azt szokták az emberek, csakhogy én nem tudtam ezen szokásokkal megbarátkozni. Nem tudtam elfogadni, hogy minden fontosabb tud lenni, mint az együtt lét, a minőségi együttlét.

1999. január 09-én, a tél közepén megtörtént költözésünk után megállás nélkül pakoltam és pakoltam, és pakoltam. Birtokba vettem életem első saját otthonát, ami azért volt, mert én akartam, a férjem pedig nem mondott nemet, és ahol minden azért volt olyan, és volt ott ahol, mert én kitaláltam, s odatettem, vagy odatetettem. Mindenben magamra voltam hagyva, ami már nem a felszabadító szabadság érzése volt nekem, de én hittem, és akartam boldog lenni, ami ideig óráig sikerült is, de mikor a férjem a legfeltűnőbb kívánságaimat se vette figyelembe, nemhogy a gondolataimat kitalálta volna, nagyon rosszul voltam. Napról napra éltem túl, s hitettem el magammal, hogy majd lesz jobb is, ha a baba megszületik.

 

 

A megismerkedéstől a házasságkötésig

1996. március 10-én egy általános iskolás osztálytársnőm meghívott egy szegedi anway találkozóra. Ekkor már 13 hónapja voltam özvegy és 6 hónapja újra dolgoztam a szegedi klinikán, ahova a 7 hónapig tartó gyász-táppénzem végeztével visszatértem. Visszatértem, mert visszavártak, s visszavettek. Nagy-nagy szeretettel és segítőkészséggel voltak munkatársaim felém, ahol ennek köszönhetően nagyon jól voltam. Özvegységem új fejezetét egy reggeli ébredésem kezdte, mikor is erre ébredtem: „Megyek vissza dolgozni.” Így, egyik napról a másikra, magam mögött hagyva a gyász minden megélt fázisát újra beálltam a betegágy mellé, három műszakba betegeket ápolni. Az ápolás igazi arcát s lényegét itt, ezekkel a lányokkal és asszonyokkal éreztem s éltem meg. Aki kicsit ért hozzá, annak sokat mond, hogy nálunk a decubitusnak még csak az első foka sem, a bőrpír sem jelent meg soha, szemben az előző és egyben első munkahelyemmel, ahol még kukacot is láttam egy jól kifejlett felfekvésben. Valamint a halállal felvett új kapcsolatomat is kamatoztatni tudtam munkám során, hol már a legelső napon elhunyt emberrel és az ő hozzátartozóival találtam magamat szembe a folyosón, kikhez valós, megélt tapasztalataim által átformálódott empátiával tudtam szólni.

A munkahelyi visszailleszkedésem és jól létem mellett ekkora már özvegységem egy újabb lépcsőfokát is megléptem, ugyanis megtörtént a gyászom alatt számomra korábban elképzelhetetlen kapcsolódás egy másik férfival testi és lelki szinten is. Ez nem egy tartós kapcsolatot jelent, ez egy egyszeri bevezető, visszavezető volt az emberi életbe, amire a fent említett régi osztálytársnő lakásában került sor.

A tartós kapcsolat nem az ő lakásában, viszont az ő közreműködése által lett – bár ezt akkor még egyikőnk sem tudta –, mivel erre a fenti összejövetelre meghívta egy másik ismerősét is.

Miután megérkeztem az újszegedi sportcsarnokba volt még idő a kezdésig, s a kint gyülekező tömegben nézelődtem. Egyszer megláttam egy embert, kinek kopaszodó, vörös feje és hajlott háta volt és nagy-nagy hévvel tört át a tömegen. Nem ismertem, nem láttam soha, de valamiért feltűnt nekem. Talán még csak meg sem lepődtem, mikor bemutatott egymásnak bennünket a közös ismerősünk, hisz akkor még a viszonylag normálisak életét éltem, s nem tulajdonítottam jelentőséget ilyen apróságoknak.

Eltelt a program, amit én végig ültem, végig hallgattam, senkivel nem beszélgettem, és a végén az össze szokott csoport el kezdte szervezni a következő találkozót. Egyszer ezt hallom: „Ti úgyis egy helyen laktok, gyertek együtt.” Ez a ti voltam én és a kopaszodó, vörös fejű és hajlott hátú férfi. Se nem tiltakoztam, se nem ellenkeztem, egyszerűen csak hagytam, de nem is kellett a jóváhagyásom, mert csak úgy, a fejem fölött történtek az események. Nem értettem, hogy mi történt és hogyan és miért, de nem is foglalkoztam vele, egyszerűen megbeszéltük, hogy március 17-én otthon találkozunk a kórház előtt, és mindenki ment vissza a maga életébe. Én a nővérszállóra, mely ekkor a lakhelyem, és a klinikára, ami a munkahelyem volt.

Hogy a kopaszodó, vörös fejű, hajlott hátú ember hova ment, azt majd csak egy héttel később tudtam meg, mikor is pontosan ott voltunk mind a ketten a megbeszélt helyen, és elindulás után elmondta, hogy aznap költözött át a szülei házából egy albérletbe, és éppen csak végzett vele. Talán még ezen alkalommal megtudtam, hogy elvált, van egy fia, és mindent ott hagyott gyerektartás fejében, és eddig bírta a szüleinél lakást, ahol az édesanyja úgy kukucskált a szobája ajtaján, mint kisfiú korában, és hogy van egy barátnője, aki nem régen ment ki Amerikába.

Ezen utolsó információ birtokában, végképp szerteoszlott az a lehetőség, hogy itt valami férfi-nő közti dolog miatt vagyunk jelen, mivel ez nekem szent és sérthetetlen. Na, nem mintha e nélkül felmerült volna bennem bármi is ezzel az emberrel kapcsolatban férfiként, mert sok mindennek mondható volt, csak szépnek nem. Viszont hallgatagnak annál inkább. Ez még az előadás előtt-alatt-után nem tűnt fel, mert ekkor valahogy eltöltöttük az időt, s voltak is sokan körülöttünk, majd csak a haza fele úton vettem észre, hogy be nem áll a szám, csak mondom, mondom, és mondom a magamét.

Ezt a megfigyelésemet sem tartottam magamban, mire ezt a választ kaptam: „Jól tudok hallgatni.”

Mikor nem túl hosszú utunk után, második találkahelyünkről, Gyuláról hazaérkeztünk, odahajoltam Andráshoz – mert a kopaszodó, vörös fejű, hajlott hátú férfinek ez volt a neve – hogy elköszönésképpen adjak két puszit az arcára.

Na ekkor ért ám a meglepetés!!! Ő a számra adott puszit. Jaj, nekem, mi van most, és miért, ki vagyok, hol vagyok? Körülbelül ilyen összevisszaság kavargott bennem ennek az egyetlen puszi, s nem csók hatására. Akkor ott valami történt, hogy mi és miért mára már nagyjából tudom és értem.

Én és a zavarodottságom kiszálltunk a fehér Opel Corsa Comboból, és hazasétáltunk a szüleim lakásába, ami özvegységem óta újra az otthonom volt. Nem nagyon tudtam mit kezdeni ezzel az új helyzettel, miről mit sem tudtam, azt éreztem, hogy valami történt, de nem tudtam, hogy mi. Fel nem merült bennem, hogy ezzel az emberrel közelebbi kapcsolatba kerüljek, férfiként egyántalán nem az esetem. Teljes nyugalommal készültem a találkozásunkra, semmi izgalom, még csak izgatottság sem, az esélytelenek teljes nyugalmával indultam el, s a teljes zűrzavarral tértem haza, s majd másnap vissza a munkahelyemre, ahonnan talán három nap múlva felhívtam az András által megadott telefonszámot, ahol szerencsére nem vette fel senki a telefont. Mert végig azon drukkoltam, hogy csak ne vegye fel, csak ne vegye fel. Nagyon megkönnyebbültem, mikor valóban nem vette fel, s nem értettem miért hívtam fel, de ezzel letudtam, s mentem dolgozni.

Néhány nap múlva a nővérszálló konyhájában hallottam, hogy a portás néni telefonhoz hívott, s mielőtt átadta a kagylót, ezt mondta egy kacsintás kíséretében: „Egy nagyon kellemes férfi hang keres.”

András volt, akivel fogalmam sincs, hogy miről beszéltünk, illetve egy vásárhelyi Charlie koncertről biztosan, mert legközelebb, ott találkoztunk és andalogtunk összebújva. Hogy mi és hogyan alakult, arról szintén fogalmam sincs, egyetlen kép van bennem, hogy én állok elöl, András hátulról hozzámbújva átölel és ringatózunk. Azóta sem beszéltünk életünk ezen pontjáról, mint ahogy semmi másról sem, hisz ő azóta is jól tud hallgatni, én meg mondani a magamét, csak ez ma már nem olyan meghitten történik, mint akkor.

Ezután el kezdtünk randizni. Egészen pontosan én el kezdtem hazajárni hozzá az albérletébe.

Az első alkalommal történt, hogy arról beszéltem, hogy én romantikus lány vagyok. Erre, elmegy, s visszajön egy égő gyertyával: „Én is.” Hááát, igen, ezt azóta is éljük, bármire, vagyis majdnem mindenre képes, amire felhívom a figyelmét, vagy felszólítom.

Ekkor esett meg, és hát el lehet ítélni, vagy sem, de ekkor már megesett a test a testtel érintkezés is. De csak ruhán keresztül, meg olyan lightosan, aminek én nagyon örültem, mondván milyen figyelmes ez az ember. Hááát, évek múlva kiábrándultam eme hiú ábrándomból, mikor is a sok minden nehézségünk mellett még ki is derült, csak nem volt óvszere.

A második alkalommal történt, hogy ültünk a konyhában és ettünk. Pontosabban ő evett, én meg néztem, azt amilyen átéléssel, becsukott szemmel, lassan, komótosan kapta be a falatokat egymás után. Hááát, azóta már a lassú, komótos cselekvése kicsit átminősült. Én megtanultam tőle a lassúságot, viszont úgy érzem, fordítva ez nem igaz, ő nem tanulta meg a tempózást. Pedig mindkettőre szükség van, csak annak helyét és idejét jól kell tudni megválasztani. Ha mi úgy igazán összedolgoztunk, akkor nagyon jól kiegészítettük egymást.

A harmadik alkalommal rákérdeztem, hogy beszélt-e már a barátnőjével, elmondta-e már neki, hogy én vagyok. A válasza: „Még nem, de majd fogok.” Hááát, élete azóta is megmaradt a „majd” állapotában.

Innen már, hogy mi hányadik alkalommal történt, azt nem tudom, de még az első közös fél évünkben, amíg külön éltünk, de mégis együtt a tízemeletes ház első emeleti kis szerelmifészkünkben.

Egy estére azt mondta, hogy ne aludjak nála, mert megy a fia, és az alszik ott. Természetesen beleegyeztem, de aztán a kisördög el kezdett bennem motoszkálni, hogy miért nem találkozhatok én a fiával, s az is velem. Jó, jó, még nagyon az elején tartunk a kapcsolatunknak, de akkor sem tetszett ez a felállás, amit el is mondtam neki, s végül persze, hogy elmentem. Hááát, látszatra azóta is minden úgy van, ahogy én akarom, amit nagyon sokáig én is elhittem, de mostanra már a dolgok mélyére látva, nem.

Egy alkalommal egymagamban takarítottam a kis fészkünket, mikor csörgött a telefon, felvettem, s belemondtam, hogy Varga András telefonja, mire a hívó azt mondta, téves és letette. Ezután még egyszer csörgött, megint felvettem, bemondtam a nevet, mire a hívó ezt mondta: „Az nem lehet.” Hááát, a volt feleség volt, aki nem hitte el, hogy egy nő van a volt férje életében.

Következőleg elmondta az András, hogy elviszi a fiát a másik nagyapjához vidékre, mely ellen nem hogy kifogásom nem volt, hanem örültem, hogy az apa törődik a gyermekével. Csak azt nem értettem, hogy indulás előtt miért ment el a ladáért a szüleihez, mikor itt áll a szolgálati autója a ház előtt. Hááát, csak azért, mert a volt asszony is ment velük, azt is vitte, csak azt elfelejtette nekem mondani. Ja, kérem, aki jól tud hallgatni, azzal ez is megesik.

Mivel a jelek még mindig nem jutottak el a tudatomhoz, merthogy, ekkor még nagyon erősen a normálisak csoportjához tartoztam: egyszer sétáltunk az utcán a város közepén kézenfogva, mikor félrerántott az éppen ott lévő utcába, s leültünk az egyik üzlet padkájára, amin jót nevettem, hogy milyen jópofa hirtelen ötletei vannak ennek az embernek. Amint később megtudtam, a jópofa spontaneitáshoz semmi köze nem volt tettének, annál inkább a velünk szembe jövő volt feleségnek és a gyerekének, akikkel nem akarta, hogy összetalálkozzunk. Miért kérdésemre ezt a választ kaptam: „Ez így jobb mindenkinek.” Hááát, ez az ember azóta sem a spontán jópofa megoldásokkal él együtt jó barátságban, hanem azóta is az elkerülő magatartás frontembere, és inkább nem vesz tudomást dolgokról, mert anyukája megmondta: „Amiről nem beszélünk, abból nem lehet baj.” Hogy én ennek az ellenkezőjét mondom, az nem számít, elvégre az édesanyáé az elsőbbség, az ő szava szent és sérthetetlen, amihez a mindjárt ötven éves kisfiú mereven ragaszkodik is.

Mindezekhez társult olyan anyagi lét, amiben nekem sosem volt részem, mint például az étteremben való étkezések. Nem hatalmas gazdagságra kell gondolni, de az első közös metrós vásárlásunkkor elköltött összeg, az nekem majdnem a havi nővéri fizetésemet tette ki. Ekkor kaptam egy fehér horoszkópos fürdőlepedőt, amilyenem azelőtt soha nem volt, és teljesen lenyűgözött. Nem akartam, elfogadni, de azt mondta: „Csitt, hallgass, majd én tudom.” Hááát, igen. Ekkor kezdődött, hogy félreállított a pénztől, az anyagi világtól, pusztán szeretetből – vagy ki tudja miből –, csak még nem tudtam róla, de mára már tisztán látom. Mikor következőleg elhangzott ez a mondat: "Csitt, hallgass, ne szólj bele!" csak a házunk veszett el miatta.

És akkor talán ennyi, ami a bögyömet nyomta és kikívánkozott belőlem az első gondtalan fél évünkkel kapcsolatban, melyek akkor és ott nem voltak érthetőek nekem, mert akkor még csak ott tartottam ahol az ÉN MAGAM fejlődésében, és mindezek ellenére, mindezekkel együtt elérkezettnek éreztem a pillanatot, hogy hazajöjjek a napfényes városból, és összeköltözzünk ezzel a romantikus, figyelmes, törődő, spontán, családcentrikus emberrel. Na, nem mintha kérte volna, de hááát, nemet sem mondott az ötletemre, úgyhogy irány egy új élet, új emberrel, új munkahellyel, új lakásban.

Könnyed laza munkahelyet szerveztem magamnak a neurológia után a szemészeti osztályra, ahol majd megevett az unalom, meg a kolléganők kórházi pletykálkodása, és az állandó gyerekek körül forgó téma, csúnyábbnál csúnyább szavak közepette, de rá se ránts alapon, hisz itthon vagyok a szerelmemmel egy fedél alatt, mindent kibírok elv működött. Na, nem sokáig, mert egy hónap után kölcsönösen úgy gondoltuk a főnővérrel – kivel érettségi utáni munkába állásom idején nagyon jó baráti- és munkatársi viszonyban voltunk az idegosztályon, és erre alapozva is jöttem hozzá –, hogy jobb, ha távozok, mert szerinte antiszociális vagyok. Hááát, távoztam, és azóta is büszkén vállalom ezt a címkét, amennyiben a fönt leírtak tesznek valakit szociálissá. Nem sokkal utánam ő is távozott, csak ő az örök mezőkre ment pihenni, ahol nyugodjék békében ötvenegy-két év ember lét után.

A közös otthonunk sem egyszerien egyszerű ám. Na, nem maga a lakás, hanem annak lakói az érdekesek. Előttünk egy fiatal pár lakott benne, ahol a férj meghalt, s a fiatalasszony özvegyen maradt. Hááát, ez voltam én, aki másodjára is beköltözött ugyanabba a lakásba, csak másik emberrel. Engem nem zavart, állítólag Andrást sem, anyagilag ez volt kedvező, mert a gyerekkori lépcsőházunkban egy régi kedves ismerősé volt.

Na, és itt is ért ám meglepetés! Beköltözés előtt ki akarta festetni a konyhát, meg a fürdőszobát a néni. Hogy hogyan keveredtünk odáig, hogy majd mi kifestjük, nem tudom, de arra emlékszem biztosan, hogy valami miatt – valószínűleg a megnyilvánulásai alapján – teljesen biztos voltam benne, hogy az András ért hozzá, s neki is kezdtünk kettecskén festegetni, ami ezután jellemző lett ránk albérletről-albérletre járva. Érdekes, hogy egyedül a saját házunkat nem festettük mi magunk, mindenki másét igen. A meglepetés első közös festői munkánk végeztével ért, mikor kiderült, hogy nem csak közösen volt az első önálló festésünk mindkettőnknek, hanem biza külön-külön is.

És akkor, ahogy azt már fentebb írtam, egy hónap közös lét után befejeztem három műszakos ápolónői hatalmas karrieremet, és önként vállalt munkanélkülivé lettem. Akkoriban még fizettek is ezért egy éven át s nem is zargattak, persze, hogy jól esett a hét éves gürc után a lazsálás. Mert az életem innen kezdve az emberek szemében maga volt a jól kereső ember melletti nagyságos asszonyi kényelem minden flinccel-flanccal, utazással, szállodákban való evés-alvással, számítógéppel, ami akkoriban még nem volt mindennapos.

Csak nekem nem volt megfelelő az, ami volt, mert ezzel az új élettel, új emberrel elkezdődött valami olyan is, amit el nem tudtam képzelni, hogy olyan lehet a filmeken kívül is, az igazi életben is. Hááát, megkaptam, megmutatták, hogy lehet, s ehhez jöjjön az első közös karácsonyunk története, ahol elkezdődött az én mozizásom, csak ezt a filmet nem kívülről néztem, hanem élő szereplőjévé váltam.
Itt elmondom, hogy a kopaszodó, vörös fejű, hajlott hátú, mindennek mondható csak szépnek nem ember iránt, aki nem volt az esetem kicsit megváltoztak az érzéseim, s már nem annak láttam, akinek először. Ehhez itt egy későbbi, már a közös otthonunkban történ párbeszéd , ami a barátnőm - kit éppen általa ismertem meg - és köztem történt, miközben az erkélyről néztük a hazatérő embert: "Olyan szép?" mondom én. Erre a barátnőm megdöbbenve rám nézve: "Maradjunk annyiban, hogy aranyos."

Ez a film pontosan arról szólt, amit a nővérszállón az egyik lakótársam egyszer elém vetített a saját élete egy részletével, mikor szidta a párját, annak gyerekét, volt feleségét, és az egész pereputtyot mindenestől. Most is nagyon élénken él bennem az akkori értetlenség érzése, s az, amit mondtam: „Miért beszélsz így? Ezt meg lehet úgy csinálni, hogy egy asztalnál ül volt anyuka, volt apuka, új anyuka, új apuka, gyerek innen, gyerek onnan, meg amonnan, és mindenki szeret mindenkit.” Hááát, tudtam, hogy hogyan lehet, mert emlékeztem arra, ahonnan jöttem, és megkaptam, annak ellentettjét, amit abból az emberek csinálnak. Az előző a vígjáték, ez utóbbi a tragédia, így én egy tragikomédiába keveredtem, melyben csakis kínomban nevettem.

A szentestét én otthon töltöttem sírva egyedül, minek után szeretettel útjára bocsátottam új életem társát, mert a világ legtermészetesebb dolga, hogy az apa a gyerekével legyen ezen az estén. Deee, hogy mindez az új társ kizárásával a régi feleség, valamint az apai nagyszülők jelenlétében, az apuka által vásárolt és odavitt fenyőfa körül történjék, a régi közös otthonban, ahol apuka rajta kapta a szeretőjével az ágyban az asszonykát, azzal már nem tudtam mit kezdeni otthoni magányomban, ezért hívtam társamul a könnyeket.

A kis karácsonyi családi idill után, másnap hozzánk is elhozta apuka a kisfiát, és mi ekkor hármasban díszítettük fel a fát, mikor is én még minden fájdalmat félre tudtam tenni, és a gyereket tudtam előtérbe helyezni, tehát igazán boldogan, s jó hangulatban tettük ezt. Egy dísz leesett és eltörött, mire a gyermek olyan riadt tekintettel nézett rám, amilyet azelőtt még soha nem láttam, viszont gyerekkoromból felrémlett az azt kiváltó érzés oka, és azóta sajnos már nagyon sokszor újra láttam azt  a tekintetet. Hááát, ezt is megnyertem! Nekem is sikerült a gyerekemmel idáig eljutnom! Ezt is megtapasztalhattam, hogy milyen az egy anyának, mikor a gyereke mindenekelőtt a saját szülő anyjától fél. Rettenetes. Mert akkor ott annak a kisfiúnak a tekintetében látott félelmet láttam viszont mindannyisszor az én kislányoméban, akárhányszor valami „rosszat” csinált. Ennek a két gyereknek egyetlen közös pontja van: az apukájuk. Az ő két asszonya bánt ugyanúgy az ő két gyermekével, az ő két szeretetlenségben sínylődő asszonya félemlítette meg az ő két gyermekét. Ha egyszer valaki elmondaná neki rajtam kívül is, hogy vegye már észre, mi történik vele, az életével, és a környezetében élőkével, talán tenne is valamit magáért és a gyerekeiért, ha már a nőkért, a feleségeiért nem tett semmit. Én akkor ott megláttam, megéreztem s megértettem sokmindent, de egymagam tehetetlen voltam, s hiába szakadtam volna én ki a szüleinktől átörökített fájdalmak ördögi köréből, András nem tartott velem, s így csak örlődtem az érzéseim és a tetteim ellentmondásai között, és pontosan ugyanazokat a hibákat követtem el, amit velem, velünk is a szüleink, kik ezért nem hibáztathatóak. Hosszú út és sok tanulás van amögött, hogy ezt felismertem és nem csak mondom, hanem élem is. A legnehezebb magamnak megbocsátani a gyermekemmel szemben elkövetett bántó tetteimért, de talán egyszer sikerül.

A következő szembesülésem az már egy korábban elindított hadjárat folytatása volt, csak az első menetet nem vettem komolyan. Nem hittem el, hogy valóban hazakéri a volt feleség azt a pizsamát, amit azért vettem, hogy legyen nálunk is, s ne kelljen pakolni, hurcolni minden egyes jövésnél. Mikor a karácsonyi ajándékot – társasjáték, hogy legyen nálunk is játék, ha ott volt, mert ugye nálunk nem voltak azok, mert nem volt gyerek se –is hazakérte, akkor már komolyan vettem a dolgot, s én meg az embert kértem, hogy ugyan beszéljen már az asszonnyal, hogy nem jól van ez így. Hááát, hogy beszélt-e vagy sem, ha igen mit, azt csak ők tudják, mert én nem voltam ott, s messziről jött ember azt mond, amit akar, mindenesetre minden hazakerült, s soha többé vissza hozzánk.

És itt elkezdődött az én harcom, a gyermek és a körülötte, vele, miatta, érte vívott küzdelmem az édesapjával, az édesanyjával, és az apai nagyanyjával, vagyis az anyósommal. Őket csak a triumvirátusnak hívtam a későbbiekben, mert egymás ellen voltak addig, míg én meg nem érkeztem, onnantól kezdve viszont jól összefogtak ellenem, kiben ügyesen megtalálták a közös ellenséget. Ebben persze a legártatlanabb az életem társa volt, aki csak egy madzagon mozgatott báb szerepét töltötte be a három nő között, s mikor mind más irányba rángatta, nem lehetett egyszerű megfelelni minden parancsnak. S mivel a sorban én voltam leghátul, így az én rángatásaimra reagált a legkevésbé, az én elképzeléseim, az én meglátásaim, az én igényeim maradtak a háttérben. Persze mindez ügyesen úgy intézve, hogy teljesen az ellentettje látszódjék, s én voltam az, aki kiabált, veszekedett, aki a problémákat okozta, velük, a csendes áldozatokkal szemben.

Egyszer volt egy olyan eset, amikor a gyereket fogorvoshoz vitte az édesanyja, de nem boldogultak vele, ezért azt mondta, hogy legközelebb az apja viszi. Erre jöttem én, azzal, hogy akkor már az apukája is menjen érte az iskolába, s hozzánk jöjjön előtte, mert az akkori énemet már nem a teljesen normálisak közé sorolom, és hittem abban, hogy fontos az előkészítése a dolgoknak.  Ezt anyuka nem engedte meg, apuka meg nem tett ellene semmit, csak meghajolt az erősebb akarat előtt.
Egyszer meg az történt, hogy kirándulni mentünk Szarvasra az arborétumba, ahova a kisfiú mellé beszerveztem egy hasonló korú másik kislányt is, és így négyesben nagyon jól éreztük magunkat, örömmel indultunk haza, hogy még egy cirkuszi előadásra is elmenjünk. Valamikor napközben az Andrást felhívta a gyermekük anyja, hogy ha megyünk haza, akkor menjenek be hozzá az akkor épp aktuális pasijához, kinek háza előtt elhaladunk. Nem értettem miért, de hát anya szava az szent, és bementek. Csakhogy a kisfiú sírva jött ki, hogy anyukája azt akarja maradjon ott vele, s nem jön a cirkuszba. És hogy maradt, vagy jött, nem tudom, de az már mindegy is volt. A gyermeknek óriási fájdalmat okozott, én meg egyre nehezebben viseltem ezeket a nem tudatosan ugyan, de mégis a gyerek ellen irányuló, de semmi képen nem annak érdekeit szolgáló tetteket.
Egy olyan eset, ami a tűréshatárom végleges eléréséhez erősen hozzájárult az, amikor elkértük magunkhoz egy teljes hétvégére a gyereket – egyébként csak egy-egy éjszakára jött –, mert vidékre mentünk kirándulni, s vittük volna magunkkal. Igen, csak vittük volna, mert ugyan elengedte az édesanya, de fél órával a gyerekért menési megbeszélt idő előtt, szól a nagymama, hogy ne menjünk a gyerekért, mert az anyja bevitte a kórházba, mert hányt, meg hasmenése lett. Hááát, hogy otthon miket hallhatott és érezhetett az a kisgyerek, hogy még meg is betegítette magát, arról inkább nem kívánok szólni. Aki egy kicsit is hisz ezekben a dolgokban, az úgyis tudja, aki meg nem, annak minek erőltessem magamat. Apukánál sem mentem semmire, a nagy erőlködésbe majdnem belepusztult a testem is a lelkem után.

És mivel ekkor kisebb-nagyobb belső-külső sugallatra felmerült bennem, hogy lehet üldözési mániám van, meg esetleg a kelleténél féltékenyebb vagyok, jelentkeztem a pszichiátriai gondozóban éppen akkoriban induló asszertív tréningre, miről semmit nem tudtam, de hát csak köze van a pszichéhez, amivel nekem bajaim vannak. Ja, csak ez a tréning nem arról győzött meg, hogy paranoiás vagyok, hanem arról, hogy nem nekem egyedül van ott a helyem, hanem kedves életem társának is, mert amin én problémázok, azt csakis ő tudja megoldani, mivel az ő családja okozza az én összes nehézségemet és küzdelmemet, amiben én társa tudok lenni. Még több mindenre láttam rá, még több mindent láttam másképpen, és még nehezebbé tettem az életemet, meg persze másokét is, mert nem egy irányba haladtunk, és csak rángattuk a másikat a saját meggyőződéseink felé. Én tréningeztem, mások meg alvajáróként tették tovább a maguk kis dolgait, és dobálták szanaszét a szennyesüket, mondván, majd más kimossa, ez nem az ő feladatuk.

Az én hivatalos önismereti utam tehát ezzel a tréninggel indult el, amihez egy nem általam szült, de hozzám, mellém szegődött gyermek, az András fia segített hozzá, ki akkoriban 6-7 éves volt és akinek láttam, éreztem a kínjait, a szenvedéseit, amit a több irányból érkező elvárásoknak való megfelelés okozott benne, neki. De csak én láttam és éreztem ezeket, mert ezeket csak tiszta szemmel és szívvel lehet érzékelni, ellenük tenni pedig csakis tudatosan.

A csatákat magamnak kellett megvívnom, és ezek a csatározások lassan sajnos a gyermekre is kiterjedtek, mert nem bírtam már tovább színészkedni, s mostanra már tudom, de legalábbis sejtem, milyen körülmények között élt az a kisfiú, akit nem hogy megmenteni nem tudtam, de még csak ártottam neki a megjelenésemmel. Legalábbis ezt is elhittem sokáig, de ma már ezt is másképpen látom, mert itt is látom a két gyerek közti egyetlen közös pontot: az édesapát. A két gyerek közt tíz év van, az egyik fiú, a másik lány, a másiknak én vagyok az édesanyja, az egyiknek nem, de mint két tojás, úgy hasonlítanak egymásra. És itt most elsősorban nem a külsőre gondolok: a lányom legapróbb rezdüléseiben, pillarebegtetésében Ákost látom nagyon sokszor, egy film nézésekor a nevetésében őrá emlékeztet, éppen úgy kuncog, mint amaz tette annak idején, s a félelmekről már beszéltem, nem ismétlem magamat.
András tehetetlen volt, mert rabja volt a gyermekkorának, a múltjának, a hitrendszerének, és mindannak amivel, és akivel én szembefordultam. Ezt ő nélküle nem tettem volna meg, éppen úgy, ahogy kreatívságomat sem bontakoztattam volna ki nélküle. Mellette lettem igazán az, aki vagyok. Mellette tudtam meg, hogy képes vagyok otthont berendezni, és alkotni, és a szerelemben felszabadulni. Az ő megengedő magatartása olyan szárnyakat adott nekem, amiket használtam is. Csak sajnos egyedül röpködtem és nagyon elfáradtam, mert soha nem pihenhettem meg, sosem nyújtott nekem védő, ölelő kart, hozzám sosem ért el. És tudom, hogy nagyon sok mindenben, sőt mindenben egyetértett velem, érezte, hogy igazam van, és tudta, hogy az általam járt járatlan út az egyetlen járható, mégsem vállalta az ezzel járó nehézségeket, pedig fele annyi fájdalommal nem járt volna senkinek, de senkinek, mint az általa járt ismert úton haladva, melyen még azóta is rajta van, s az én szívem alatt növekedett gyermekünket is ezen az úton vezeti. Mikor még ez az út csak az a másik gyerek útja volt, azt sem tudtam szónélkül tétlenül nézni, de mikor már az én testemből-lelkemből születettnek is ez jutott, végképp szembeálltam és mindenerőmmel küzdöttem a megszokások ellen az újért. De elbuktam. Nagyon sokszor és keményen pofára estem abban a kötélhúzásban, ahol egyik oldalt volt a régi félelmekkel teli túlerővel bíró megszokásokkal András, a másikon pedig az új, a régitől leválni kívánó, felszabadulásra vágyó ÉN. És mostanra elfáradtam, elengedtem azt a kötelet, s így már nem tud magával rántani a félelmek birodálmába senki. Most a fájdalmakét, a másfajta fájdalmak pillanatait élem, de ő ellenük már nem küzdök, hanem megadom nekik magamat, s hagyom, hagy fájjanak, s bízom benne, hogy most ők fáradnak el előbb. 

És azt hiszem, még egy eset van, ami nagyon kikívánkozik belőlem, és utána megszabadultam a jelentőséggel bíró tapaszaimtól. Ez az egri első hármasban töltött, több napos közös kirándulásunk, melynek előtte láttam egy képet: hárman sétálunk, csörög a telefon, az apja odaadja a gyereknek az anyjával a másik végén, és a gyerek rögtön átváltozik, s utána már tehetetlen vagyok vele, akkor már ismét bekerült az anyja burkába, s nem tud alóla felszabadulni. Elmondtam ezt az Andrásnak, s kértem, hogy beszélje meg a volt feleségével, hogy ne hívja a gyereket, majd az hívja őt, amikor úgy érünk rá, mire a válasz: „Nem fog, gondoskodom róla.” Félreértés ismételten kérem, ne essék, nem elszakítani akartam a gyereket az anyjától, csak valami mást kívántam adni neki. Hááát, apuka gondoskodott és sikerült valami mást adni, valami olyat, amíg eddig még soha. A jelenet úgy, ahogy előre láttam lejátszódott, és olyan szinten padlóra tett a semmibevételem, és ami ennél sokkal fontosabb volt, a gyerek semmibevétele, hogy az egész éjszakát végig veszekedtem a gyerek füle hallatára. A legtöbbet itt is pillanatnyilag én ártottam, de hiszem, és mára már tudom, nem az én hibám volt elsősorban, hogy az akkor ott úgy alakult. Másokért sem felelősséget nem vállalok, sem a terhüket nem cipelem tovább, sem az apáét, sem az anyáét, sem a gyermekét. Egyes egyedül a magamét viszem, amíg viszem, és hiszem, hogy most ezek leírásával sokat letettem a MAGAMéból is.

És még egy fontos dolog, ami arra ad megértést, miért is beszélek olykor hitetlenkedve azzal kapcsolatban, hogy az András mint mondott, vagy sem, mit tett vagy mit sem. A szóban forgó előttem lévő barátnő egyszer hazajött Amerikából, s kértem hívjuk el akkor már közösen bérelt otthonunkba, aki el is jött, s én roppant boldog voltam, hogy ilyen klasszul kezeljük ezt a dolgot, hogy az ő volt pasija, az én mostanim. Aha, egy bibi van, amire kb. három éve jöttünk rá a volt barátnővel, kivel azóta is jó barátságban vagyunk: ők ketten sose jártak egymással úgy, mint férfi meg nő. Döbbenten kérdezte, hogy honnan veszem én ezt, mire a válaszom: „Az András mondta.”

És végül, hogy mit is jelentettek a gyermek és a körülötte lévő problémák?

A tisztán értés érdekében leírom, hogy a gyermek semmiféle problémát nem okozott. Az a maga gyermeki tisztaságával élte a maga kis életét, érzékelte, amit érzékelt. Mindenesetre, röviddel az édesapjával való összeköltözésünk után nálunk aludt és reggel bebújt közénk a takaró alá. Ha én ártó szándékkal lettem volna feléje és mindaz, amit tettem ellene irányult volna, soha nem csinált volna ilyet. Akkor bebújt volna az apukája mellé, vagy elhívta volna maga mellé, de nem ez a gyermek közénk bújt, mintegy összetartozásunkat kifejezve. Hááát, én ezt az üzenetet is megértettem, apuka nem, vagy legalábbis a tettei nem ezt mutatták.

És igazán az elején még valójában semmit nem csináltam, semmi olyat, ami miatt ellenem kellett volna forduljanak a rendszerben engem megelőző asszonyok, mint az anya és az első feleség. Én csak szerettem a fiaikat. Ajaj, lehet a legnagyobbat vétkeztem?! Hisz a fiuk csakis az övék, csakis ők szerethetik, s azok csakis őket szerethetik. Lehet, hogy itt van a kutya elásva?! Hiba van a szeretetben? Vagyis egészen pontosan az annak való megélésében? Na, de nem kanyarodok el megint a lélekbugyraiba, persze, hogy erről van szó.

A kisfiúval úgy tudtam viselkedni, ahogy már az én gyermekemmel soha, mert neki már az édesanyja lettem, s akkora elromlott bennem valami, amit még előtte, az akkori életemben jelen lévő lurkókkal nagyon jól működtettem. A tiszta, önzetlen, elvárás nélküli szeretet volt ez, amiben mind az András kisfia, mind a barátnőm kislánya nagyon jól érezte magát. Ott még nem volt felelősségem, ott még nem volt félelmem, mert nem az enyémek voltak, nem birtokoltam őket, s nem uralkodtam fölöttük. És mindezt tudtam azért tenni, mert nem mindennap voltak jelen az életemben, ami már akkor sem szeretettel volt teli, hanem szeretetlenséggel. A barátnőm kislányával sokkal többet voltam és sokkal közelebbi kapcsolatunk volt, mint az András kisfiával. Ezt betudhatjuk a nem béli különbségnek, illetve a temperamentumnak, no meg az anyák hozzám való hozzáállását se felejtsük ki. Hogy a barátnőm sem burkoltan, sem nyíltan semmi rosszat nem mondott a hátam mögött rólam, abban biztos vagyok, mert ő a szemembe teszi azt, de hogy az első feleség miket mondott és tett, arról én mit sem tudhatok, mert én csak egy tudatlan okostojás vagyok.