Végre, végre, végre



Valóban magammal vagyok képes foglalkozni. Nem másban látom meg a hibát, hanem magamban. Amiről persze eddig is azt hittem, hogy így van, vagyis hogy magamban is meglátom azt. Így is volt, de egy kicsit szűrten tettem, és ha láttam se cselekedtem a javítása érdekében. Pedig azt hittem, hogy igen. Nahát!! Fantasztikus felszabadító érzés! Valami nagyon nagyon történt velem, bennem. Oly meglepő ezzel az énemmel lenni és mint írtam oly felszabadító. És már annyira nagyon megnyugtató, hogy szavakkal elmondani sem tudom, csak hasonlítani a repülés szabadságához. Hála és köszönet! És ami a nagy feladatom: a tartósítás, de csakis természetesen! HÁÁÁT megteszem! És végre tovább is adom. Rendet teszek a saját házam táján és utána takarítgathatok másén is. Csodálatos a magyar nyelv, a közhelyeknek nevezett nagyon mély-magas tartalmú mondások.

 

13!13!13! - 13.bejegyzés a hoxa naplómban

Az előző címben feltett kérdésre a választ megkaptam, köszönet érte!
A bejegyzés számával, ami csak most tűnt fel, mikor is címet akartam adni. A 13-as a Halál lapja. Halál=Születés, Születés=Halál, valami vége valami elejét, valami eleje valami végét jelenti. Magamtól is így gondoltam, de HÁÁÁT ezek a véletlenek!

 



Elengedtél, elengedtelek?

 

Kormorán - Szeretnélek egyszer

Egyszer volt férj - Még nem veszíthetek

Régen írtam, s most rátaláltam

Elindultam s megérkeztem

Néhány évvel ezelőtt elhatároztam, hogy megismerkedem az emberekkel, és köztük fogok élni. Így hát megszülettem! El kezdtem érezni, érzékelni, lélegezni, táplálkozni, gondolkozni, és mindazt tenni, amitől ember az ember. Megkezdődött a nagy kaland, elindultam én is a már megszokott ösvényen. Óvodába jártam, iskolába jártam, voltam jó, voltam rossz. Mindig minden más volt, mindig más voltam én is. Egyvalami azonban sosem változott, mégpedig az, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Anyuka! Nem egy, nem kettő, nem három, hanem sok-sok gyermek anyukája. Csakhogy addig még sok időnek kellett eltelnie, de hogy álmaimhoz közelebb kerüljek egészségügyi iskolába mentem tanulni, hogy csecsemőgondozó legyek.
Menetközben egy kis kitérőt tettem, és felnőtt ápoló lettem. Munkám során sok fiatal és idős embert gondoztam, amiért nagyon hálás vagyok ma is. Isten létével ezekben az időkben ismerkedtem meg az embereken, a beteg embereken keresztül. Mindig volt egy hitem, de nem volt nevesítve. Családomban a vallás gyakorlása a nagymamám által elmormolt esti imában ki is merült. Istenben való hitem egy általam nagyon szeretett ember mellett kezdett el kialakulni, megfogalmazódni. Igazán megerősödni az ő rövid betegsége, majd halála által tudott. Azóta egyre közelebb és közelebb kerülök a szemnek láthatatlan világhoz és egyre nagyobb biztonságban tudom magamat. Ebben nagy szerepe van a kislányom megszületésének.
Az oly régóta várt és áhított csoda végre valóra vált, élővé és megfoghatóvá lett. Kit addig szívem alatt hordtam, most „igaziból” is szerethettem. Csakhogy a gyermeki álmok világából átkerültünk a rideg valóságba, az Életbe, melyet bizony nem tanított senki „igaziból” élni. Éreztem, hogy gyenge és elveszett vagyok a világban, hiába kaptam meg a nagy ajándékot, valaki, valami mégis hiányzik mellőlem, belőlem. El kezdtem keresni kívül, majd belül. Ki vagyok én, s miért vagyok itt e földön? Az évek során egyre mélyebbre és ugyanakkor magasabbra haladtam, de valahol mindig megbotlottam és visszapottyanttam. Az út kanyargós és göröngyös. A munka nehéz és fáradságos. Istennel, a tőle szerzett tudásommal, és az általa mellém rendelt testvérekkel azonban ez az út mára már könnyebben járható. Egy-egy nagyobb, kimerítőbb lépés után megpihenek, és erőt gyűjtök. Ezt az erőgyűjtést segítik gyermekem és barátaim, kik Isten szavaival szólnak hozzám és melengetik szívemet a tőle tanult feltétlen szeretetükkel.
Leányom néhány hónapja jár a KisForrások közé, ahol a tiszta és önzetlen szeretetben fürdőzik. Szabadsága és önállósága megtartása mellett megkapja azt a határozott, biztonságot adó útmutatást, amire minden apróságnak szüksége van a boldog, egészséges lélekké való fejlődéséhez. Napjait ott tölti, ahol az emberi értékek vannak előtérben, ebben az elanyagiasodott világban is; ahol a kisembert elfogadják olyannak, amilyen jó és kevésbé jó tulajdonságaival együtt. Mi szülők sokszor erre képtelenek vagyunk, mert túl nagyok az elvárásaink, melyek hátterében be nem vallott, de sokszor fel sem ismert félelmeink rejlenek. Mára már tudom, hogy a félelem átalakítható szeretetté, a szeretet pedig tanulható, fejleszthető, változtatható saját és mások boldogsága érdekében. Gyermekeink nagy előnnyel indulnak az Életbe, hiszen ők már az oviban találkoznak Isten mérhetetlenül nagyra tárt karjainak meleg ölelésével, melyet az óvó nénik, dajka nénik szeretetükkel közvetítenek nekik. Köszönet mindannyijuknak!
Álmaim sok-sok gyermekéből mára egy született testemből e világra, kiért köszönetet mondok az Úrnak. Hiszem és tudom, hogy minden megadatik akkor, amikor annak az ideje van. Lelkem egyre nagyobb és erősebb lesz az ő szeretete által, ám ezt a szeretetet nem tarthatom meg magamnak, elajándékozom hát oda, ahol a legnagyobb szükség van rá.
És így végre megérkezem az örök boldogság országába.

De még

 Anyukám meséli, hogy tél volt, a csempekályhán főzött mikor az első rugásomat megérezte, akkora rugás volt, hogy csak lesett. Nahát még egy nagyon érdekes dolog. A nevemet egy akkori körzeti orvos hét vagy kilenc gyermeke közüli egyről kaptam, kivel én két-három évvel ezelőtt teljesen véletlenül ismerősöm által összetalálkoztam és a beszélgetés alatt derült ki, hogy egy helyről származunk. Akkor még nem tudtam, hogy a nevem tőlük van!!!!, illetve VM-től. Na még egy talányka! És még sok adódott a hétvégén, de mostmár tényleg megyek, behelyezkedem. Hogy most melyik irányba? HÁÁÁT.

Vaj'h?

Mi a célja a történésnek? Most aztán törhetem a buksimat, miért is találkoztam vele. Kivel? Hát Vele. Lehet, hogy egy következő mumus, kivel szembenézek és megszelídül? Mindenesetre holnap betöltöm a negyvenet, új évtizedet kezdek, de a mumusok a régiek maradnak, ha én is a régi maradok. A választás joga nálam van. Maradok vagy megyek. Most mindenesetre megyek, merthát mindjárt születnem kell. Anyukám ilyenkor még a lunaparkban dobta a kislabdát, majd kicsit feküdt otthon és hajnali egy körül Apukám bevitte a zsukkal a kórházba, amibe egy kissámli segítségével tudott ki és beszállni, merthát ugye a zsukk az a régi gázszállító nyitott platós autó volt 1969-ben. Aztán ott kinlódott a rácsos vaságyon anyukám, mire délelőtt 9óra30-ra kiszippantottak belőle, olyan vákumos vacakkal, de közben el is kábították anyut, mondván, hogy megkönnyíti a szülést. Na mikor magához tért azt hitte én már kint leszek, de a fenét, nagy volt még a hasa és nagyon rosszul esett neki és még utána jött a java. (most meséli és az ő szavait írom) Azt sem tudja meddig volt kábítva és hogy miben segítette ez a szülést, mert mint mondta, csak eztán jött a java. A fejem mire végre kikerültem olyan volt mint egy körte, ami néhány nap alatt felszívódott, ja és sírni elfelejtettem, nyakamon volt a köldökzsinór, úgy pofoztak föl. Volt ott egy nő, aki az ötödik vagy hatodik gyerekét szülte, később kezdte és hamarabb végezte a szülést. Ja hát és persze, még a fincsiség: akkor még a babát épphogy megmutatták szülőanyjának, nem ám odaadták, majd csak másnap két pillanatra. Na jó kis kezdet, mi? De van egy jó dolog is , másnap a nővér aki kivitt mondta, hogy göndör lesz a hajam és igaza lett.Anyukám meg mikor magunkra maradtunk, gyorsan kibontott titokban, hogy megnézze meg van e mindenem. Na megyek, születek.

Idő, idő, idő

Ő a másik mumusom, kivel nagyon hadilábon állunk. Pontos ember vagyok, tartom magamat a megbeszélt időhöz, ami ha egyedül vagyok nem is probléma. Na, de a lányom az nem. Igaz még csak tíz éves, nem kell túlzottan az idő rabságában éljen, de azért valamelyest már fel kellene érje ésszel, ha azt mondom tempósabban működjön, mert kevesebb a rendelkezésre álló idő, mint egyébként. Mit és hogyan tegyek, hogy ne uralkodjak, de mégis időben elkészüljön?

Kajanuku

Majd'elfelejtettem, ma elfelejtettem enni :>) Nem szándékosan, nem szomorúságból, nem örömből, csak úgy. Véletlenül. (hahaha)

Pénz, pénz, pénz

Nem vagyunk még mindig jóban, még mindig nem tanultam meg megfelelően hozzáállni, használni. Sokszor kicsinyeskedem, spórolni akarok és ma megint megkaptam!!Átmentem a szomszéd településre tankolni, persze teljesen ellentétes irányba eredeti uticélommal és úgy elkavarodtam, hogy nesze neked olcsó benzin!!! Valószínű az energiának más megnyilvánulásaival is ilyen kapcsolatban vagyok, azért tartok ott ahol. Nahát!!!Nem újdonság, de mégis valahogy tisztábban értem az összefüggéseket. Minden mindennel törvény. A jó nagy adag örökségül kapott bizonytalanságot talán jó lesz elhagyni. Eddig szolgált ő engem, ezután szolgálom én őt. HÁÁÁT hajrá.

Megint álom

Ma reggelre én álmodtam gyermekem édesapjával.

Egy lépcsőházban voltam, éppen indultam volna kifele, mikor szólt valaki, hogy megjött. Megijedtem, hirtelen nem is tudtam mit tegyek. Végül lehajtott fejjel elindultam kifele. Mikor egymás mellé értünk illedelmesen kezitcsókolomot köszönt. Nem ismert meg. Miután elhaladtunk egymás mellett visszafordult és megszólított.

 

Nagyon szerettem őt és szívem mélyén most is ugyanúgy érzek. De tudom, hogy türelmesnek kell lennem, hiszen a mögöttünk lévő XXXX év alatt begyűjtött sérüléseknek idő kell a gyógyulásukhoz. Az egymás nélkül és egymás mellett töltött idők alatti bajainkat is orvosolnunk kell. Én ezt teszem, tanulom magamat, de nem tudom, hogy ő vajon tesz-e magáért, értünk. Akar-e bennőnket, vagy sem. Harmadik hónapja semmiféle kommunikáció nincs közöttünk. Na de nem vele kell foglalkoznom, hanem magammal, és a mára már meglátott hibáimat javítani. De vajh lehet azt egyedül? Távol a probléma forrásától? Persze, hogy lehet, az előbb írtam le, hogy magamat tanulom. Ez az egyetlen út, az önmegismerés. A probléma valódi forrását megtalálni, Megérteni, Elfogadni, Megbocsátani, majd Elengedni. Ez az én MEME elméletem, amit mostmár jó lesz a gyakorlatba is beilleszteni és alkalmazni. Kapcsolatunkban nagyon sokszor a fejéhez vágtam férjemnek, hogy nem tesz semmit a javulásért, HÁÁÁT mára már látom, hogy én is többet beszéltem, mint cselekedtem. Még a kapcsolatunk elején mondta, hogy nem azzal van a baj amit, hanem ahogy mondom vagy teszem. Ez viszont is igaz.

Nagyon sok érték van benne is bennem is, de ezeket nem engedték felszínre, a bennünk lakozó kis ördögfiókák (ilyen-olyan gátak, birtoklás, uralkodás, féltékenység, irigység...), kiket nehéz fülöncsípni és még nehezebb megszelídíteni, de lehetséges. Kemény, folyamatos és kitartó munka szükségeltetik hozzá. Egyszer egy békülősdi szakaszunkban megkérdezte, hogy nem fárasztó-e állandóan a miérteket keresni.De igen, fárasztó, de ez az egyedüli fejlődést segítő, járható út.Bármilyen göröngyös is, megéri rajta haladni. Minél tovább jutok, annál egyenletesebbé válik, kisebbek lesznek a göröngyök, könnyebben szétmorzsólhatóbbá válnak.

 

Persze a pakliban az is benne van, hogy útjaink véglegesen szétválnak, de ezt nem hiszem. Azt viszont hiszem, hogy gyermekünk nem véletlenül született hozzánk, éppúgy mint mindenki máshoz sem, azért jött, hogy felébresszen, tanítson bennőnket, mégpedig a szeretetre. A kitárt karral való szeretre, melybe minden és mindenki belefér.

Álom

Álom, mely leányomon keresztül érkezett ma reggelre: Evett az étkező asztalnál, mely szemben van a nappali ablakával. Két férfit látott meg a kertben, az egyiknek,az idősebbnek nagy szürke szakálla és szürke haja volt, a másik fiatalabb barna (talán) kecskeszakállú. Beszélgettek, meg benéztek az ablakon. Leányom szólt nekem, én odamentem az ablakhoz és talán beszélgettünk, de hangokat, szavakat nem hallott. Egyszer megjött az édesapja, kinek fején kicsi kerek színes sapka volt és a vastag színes mellénye. A nyakába ugrott. Később az ajtóban feküdtünk mindhárman, ő az édesapján én pedig cirógattam annak arcát.

Ennyi az álom.

Apukája nem él velünk harmadik hónapja, nem is találkoznak, a mellény őszi használatú és amint hűvösebb van sapkát hord tetején természetesen tarrá lett buksiján.

Talán őszre eljutunk valamilyen kapcsolati szintig a jelenlegi nulláról.

Tizenhárom éve csináljuk a se veled-se nélküled, csiki-csuki játékot, és most sikerült tovább jutnunk. Ilyen tartósan sosem voltunk távol egymástól, semmilyen nemű kapcsolat nincs. Lányunknak azt mondta, hogy bármikor hívhatja, de ő csak akkor fogja, ha megváltozott. HÁÁÁT majd látjuk. Bízom-e benne, vagy nem bízok? Nem ez a fontos, végre eljutottam odáig, hogy magammal foglalkozzak és magamban tanuljak meg bízni.

Most jött el a pillanat az írás elkezdésére.

A mai nagy leckémet gyermekem tanította, mégpedig a gondolatok teremtőerejéről.

Eddig is tudtam hatalmukról, de most megéreztem és megértettem együttesen.

Tíz éves leányom ezen mondata "Jó anya, ha azt akarod, úgy fogok érezni." egyszer csak megtisztultan jelent meg bennem Bagdi Bella esti zenés hangmeditációján, öröméneklésén, mikor is arról beszélt, hogy hogyan befolyásolja életünket a magunkról alkotott képünk, az önmagunk elfogadása illetve el nem fogadása.

Hogy ki is vagyok valójában, tíz éve kezdtem el keresgélni gyermekem négy hónapos korában. Kutakodásaim során rájöttem, hogy legnagyobb tanítómestereink a gyermekeink, amennyiben megtanulunk rájuk figyelni. Csakhogy azt is tudom már mára, hogy kevés valamit tudni, érteni, azt élni, alkalmazni, használni, tenni is kell.

Eljutottam egy darabig, de mindig csak EGY darabig. A teljes egészet eddig nem sikerült megtalálnom, de egyre közelebb és közelebb kerülök magamhoz.

Ehhez segít hozzá gyermekem és az életem többi résztvevője mellett Bella és az ő tevékenykedése, melynek során megtanulhatom szeretni, elfogadni magamat.

Az eltelt negyven év alatt (hogy az előző életeket ne keverjem bele) rámpakolt sok tonnányi súlyt és a rengeteg rám ragasztgatott címkét végre elhagyom és igyekszem nem gyűjteni újabbakat. Ehhez folyamatos figyelemre, éberségre van szükségem.

Mivel ez most apadóban van, el megyek szunyókálni azzal a maradéktalan boldogsággal, melyhez ezen a teliholdas esten jutottam.